A kis kávéfőző

Szabó néninek volt egy kávéfőzője. Nem egy közönséges kávéfőző volt ez, hanem egy dundi aljú, fémesen csillogó, a kávé lefőttét vidám fortyogással jelző kotyogós kávéfőző, amit még Szabó bácsi hozott egyszer a piacról meglepetésnek, mikor az előző már olyan vízköves volt, hogy nem lehetett rendesen használni. Nagyon kalandos volt már a hazaút is a piacról a kis kávéfőző számára. Szabó bácsi akkor vette meg, amikor a kofa már félig összepakolta a standot, és nem is számított több vásárlóra, hiszen ilyen tájban már alig néhányan lézengtek a poros sorok között. Ekkor érkezett meg egy jó erőben lévő, vidám, magas férfi, huncut, kék szeme volt, őszülő halántéka, és ruganyosan ugrott le a bicikliről, amikor odaért.

– Kezit csókolom, Terka! – kiáltotta vidáman. – Jól tetszik lenni?

Terka egy élemedett korú sváb asszony volt, a kis kávéfőző nem is látta őt soha fejkendő nélkül, folyvást annak árnyékából leste a vásárlókat, és pletykálkodott a szomszéd Jungnéval, aki mindenféle ócskaságokat árult, amiket a férje innen-onnen összeharácsolt előző héten. 

– Megvagyok, János – felelte az asszonyság, bár csak a hangja volt vidám, mert szeretett volna már hazamenni, és a pokolba kívánta a késői érdeklődőt. – Mondja, mit adhatok!

A férfi megszemlélte a még kirakodott portékát, és a kezébe kapta a kis kávéfőző szomszédját, egy jókora, mogorva kotyogóst, aki már azóta fennhordta az orrát, hogy Terka hazahozta őt, s mindenkinek azzal dicsekedett, hogy ő a határon kívülről érkezett, s akár nyolc főt is el tud látni egy főzés alkalmával egymaga. A többiek nem szerették, mert hát ki szerette egyébként is az ilyen fennhéjázó külföldi pojácákat. A kofaasszony máris ott termett, és kikapta Szabó bácsi kezéből az árut.

– Nagyon jó választás, János! Az uram szerezte a múlt héten, ez a legnagyobb kávéfőzőm. Nyolc személyes.

János bizonytalanul ingatta a fejét.

– Nem is tudom, Terka. Nem kell nekünk a Julcsával akkora. Ez mennyibe kerül? – kérdezte, és felemelte a kis kávéfőzőt, aki örömében majdnem ficánkolni kezdett, s legszívesebben csapkodta volna a fedelét, de nem akarta elriasztani az érdeklődőt, úgyhogy szerényen, csendben hevert a nagy, meleg tenyéren, és várta a sorsát.

– Hetven forint lesz.

– Elviszem.

A férfi ütött-kopott fekete pénztárcát vett elő, és leszámolta Terkának a pénzt, majd a kávéfőzőt a bicikli fülére akasztott vászonszatyorba dobta, és hazakerekezett. Julcsa nagyon örült a kávéfőzőnek, örömmel csókolta meg a férje arcát a figyelmességért, és örömében le is főzött egy adagot, csak hogy „kipróbálják, működik-e”. A kávéfőző nagyon lámpalázas volt, hiszen még sosem kellett elvégeznie ezt a nagy feladatot, izgatottan tűrte, hogy szétszereljék, a hideg víz csiklandozta, a belétömött kávétól krákognia kellett, s a tűzhelyen izgalmában olyan hamar felforrósodott, hogy össze-vissza kezdett fröcsögni, és mire Szabó néni odaért a tévé elől, már az egész tűzhely kávéban úszott.

– A fene vigye el! – kiáltotta az asszony, és indulatosan lekapta őt a tűzhelyről, aztán mégis gyengéden pillantott rá. – Hát ki gondolta volna, hogy ilyen heves teremtés vagy? Na de majd kitanullak, ne félj!

S onnantól a kis kávéfőző és Szabó néni nagyon megszerették egymást. A kávéfőző hallgatta, ahogy a szomszédasszony arról mesél, hogy a menye nem engedi neki, hogy lássa az unokáit, s hogy mennyi baja van az öreg anyjával, hogy Isten bocsássa meg, de már csak nyűg az az asszony, és nem bírja tovább. Hallgatták a másik szomszédasszonyt is, az mindig az átokrossz gyerekeit szidta, akik folyton elkóricáltak a szántásban, koszosan, sárosan jöttek haza, tanulni meg nem akart egyik sem.

Ott volt a kis kávéfőző, amikor a Szabó gyerekek elvégezték a szakközépiskolát, és a rokonok átjöttek gratulálni hozzá, hogy Évi varrónő lesz, az ifjabb János meg esztergályos, mint az apja. Sok szomorúságot látott a kis kávéfőző, amikor a kis János bevonult katonának, és bár igen szép szál legény volt az egyenruhájában, Szabó néni mégis szipogva töltötte ki neki indulás előtt a kávét, és amíg a fiú harsányan mesélte, micsoda jó katona lesz, a néni elfordulva megtörülte az arcát egy konyharuhával, amikor nem látta senki. Nagy volt az öröm azonban, amikor megkérték az Évike kezét, nem is akárki, egy fiatal mérnöktanuló, s mindenki azt gondolta, hogy ennél többet aztán igazán egy fiatal lány sem kívánhat magának, és a kis kávéfőző, bár ekkor azért behajtották a nappali ajtaját, hallotta, hogy a nagynénik és keresztanyukák arra bíztatják, hogy essen teherbe minél hamarább, hiszen akkor már nem lesz visszaút a házasságból, és soha többé nem kell azon aggódnia, hogyan fog majd megélni, boldogulni.

Szabó Évi fél év múlva asszony lett, és aznap a kis kávéfőző annyit dolgozott, mint még előtte soha. Az udvaron sütöttek-főztek a meleg, tavaszi napon, a bográcsban rotyogott a pörkölt, az ajtókat-ablakokat mind kitárták, hogy szellőzzön a ház, és a menyasszony a kölcsönzött, csupa csipke fehér ruhában örömmel pihegett a nagy almafa védelmező árnyékában, és szerelmes mosollyal figyelte a mérnököt, aki most már az idők végezetéig az övé volt. Egy idő után Szabó néni megunta, hogy ki-be rohangásszon, és kivitték az udvarra a kis rezsót, és a kis kávéfőző egész nap élvezte a sürgés-forgást, izzadt a nagy melegben, egyre csak fortyogott és fütyült, mígnem Szabó néni észrevette, hogy ez így nem mehet tovább, és egy lábosba hideg vizet engedett, beleállította a kis kávéfőzőt, hogy pihenjen, s addig elhessegette a vendégeket, hogy igyanak inkább üdítőt. A kis kávéfőző pedig fáradtan, boldogan nyújtóztatta ki a tagjait a hideg zománc ölelésében, és nagyon boldog volt, hogy látta a sok vidám vendéget, akik gratuláltak Évinek, ízléstelen tréfákkal ugratták Edét, a férjet, és egy hosszú, nyugodt, boldog napot töltöttek el együtt, majd Évi is, János is elköltöztek, és elcsendesedett a ház.

Nyugodt napok vártak a kis kávéfőzőre. Minden nap ő ébresztette Szabó bácsit, aki még az ágyban itta meg a kávét, mielőtt elindult volna dolgozni, s Szabó néni szintén ivott egyet, mielőtt elment a délutános műszakba, este meg már mindannyian pihenni tértek. Hétvégén, amikor szép volt az idő, mindketten a teraszon itták meg a kávéjukat, és Julcsa nézegette a madarakat, meg a virágoskertjét, János keresztrejtvényt fejtett, és az egész világ csendes volt, békés, a nap nyugodtan ragyogta be az udvart, s csak néha hangzott fel a szomszédból egy fűnyíró berregése, vagy a baromfiudvarból a tyúkok kotkodácsolása. Havonta még Évi meg Ede is lejöttek, lehozták a kis hároméves Pétert, de mindig nagyon vigyáztak, hogy össze ne koszolja magát az udvarban, és szigorúan tilos volt bemennie a tyúkok közé, nehogy „összeszedjen valamit”. A kis kávéfőző szomorú volt, mert emlékezett a gyermek Évire, aki minden tücsköt-bogarat összeszedett, egész nap mezítláb rohangált, és még a szomszédba is átment, hogy megnézze a kiskacsákat, de ő most már felnőtt asszony volt, egy mérnök felesége, s az nem lehetett, hogy egy ilyen jómódú gyerek, mint a kis Péter a tyúkólban henteregjen.

Szabó néni örömmel hallgatta, ahogy meséltek a kávé mellett, hogy az Ede végre megkapta az autót, és hogy jövő hónapban mennek a Balatonra, meg még az is lehet, bár ezt nem merték elkiabálni, hogy el tudnak menni Isztambulba, és ha így lesz, mondta az Évi, akkor hozunk onnan mindenkinek meglepetést. De aztán végül nem hoztak senkinek semmit, csak az Évi jött haza ősszel kisírt szemmel, karján az immár négyéves kis Péterrel, hogy az Ede őt megcsalta valami titkár kisasszonnyal, és ő azonnal elválik tőle, és költözik haza. De Szabó néni főzött egy kávét, a karjára tette a kezét, és azt kérte, várjon még egy kicsit. Nem olyan könnyű az, egy elvált nőnek egy kisgyerekkel – mondta nyugodtan -, Évikém, a férfiak azok ilyenek, de hát mégis milyen áldott jó ember, szép házatok van, nyaralni jártok, gondoskodik rólatok, s az a fontos! Egy kis botlást igazán el lehet neki nézni.

S Évi elnézte a botlást, meg az azt követőket is, de a kis kávéfőző látta, hogy amikor eljönnek a hétvégén, akkor az arcán mindig ül valami szomorúság, és nyoma sincs a szemében annak a szerelmes pillantásnak, amivel az almafa alól illette a férjét, és nem lett boldogabb akkor sem, amikor már a második autóval jöttek, s akkor sem, amikor jött velük egy pici, hatalmas kék szemű lány is, a kis Péter húgocskája. Még csendesebben teltek a napok, amikor Julcsa nyugdíjba ment, és nem sokkal utána János is. Sokat üldögéltek a nappaliban, és nézték a televíziót, vagy hallgatták a rádiót a konyhában, ha Julcsa főzött, és a kis kávéfőző sok mindent hallott a világról, beszéltek valami Brezsnyevről (ez valami nagyon fontos ember lehetett), s egy  messzi országban felrobbant valami gyár, vagy hasonló, és Szabó néni nagyon ijedt volt, és tablettákat vett be, aztán valami másik fontos ember beszélt népfelkelésről, meg egy falról, amit elkezdenek lebontani, családokról, akik most újra meglátogathatják egymást, és bár a kis kávéfőző nem tudta, hogy kik ezek, és miért nem találkozhattak eddig, örült, hogy ilyen jó dolgok történnek a világban, és Szabó néni is örült, és mondta a Jánosnak, hogy talán így még láthatja majd az unokatestvérét, mielőtt elmennek. De hogy hová fognak menni, azt nem mondta meg.

Ott volt a kis kávéfőző, amikor Szabó bácsi megbetegedett, és kórházba vitték. Fájó szívvel nézte, ahogy Szabó néni egyedül ül a nappaliban, a kikapcsolt televíziót nézi, és rendületlenül kevergeti a rég kihűlt kávét a régi üvegpohárban, valaki néha telefonál, egyszer átjött a szomszédasszony, aztán lejött az Évike a gyerekekkel, és megjött a kis János is, aki pedig azóta nem beszélt Szabó nénivel, mióta belépett a pártba. Nem fogta fel a kis kávéfőző, hogy miért ilyen szomorú mindenki, hiszen az emberek sokszor megbetegszenek, és hamar fel is szoktak gyógyulni, de a családot megülte valami mély csend, valami olyan szívszorító, várakozó szomorúság, amit a kis kávéfőző nem értett, és bántotta, hogy nem tud segíteni, csak hűségesen főzte a kávét, amikor szükség volt rá.

Szomorú hónapok voltak ezek, nyomott, fájdalmas, kétségbeejtő napok teltek ugyanúgy egymás után, mígnem telefon jött a kórházból, és Szabó néni a telefont a melléhez szorítva, hátát a falnak vetve zokogott, aztán eltámolygott az asztalig, lassan, botladozva, majd lerogyott az öreg, nyikorgó székre, és kezébe temette az arcát. Megint jöttek a telefonok, a látogatók, és most nem Szabó néni főzte a kávét, hanem Évi, akinek idegen volt a tapintása, nyirkos, hideg a keze, és szitkozódott, amikor a kávé kifröccsent egy kicsit, ügyetlenkedve töltötte ki a forró italt az ünnepélyes porceláncsészékbe. Aztán látta a kis kávéfőző, hogy azért ügyetlen az Évi, mert remeg a keze, miközben összeszorítja az ajkát, és oly sok év után most látta közelről az arcát, hogy fáradt, és csalódott, és már egy kicsit meg is öregedett, és a könnyei peregnek az arcát szelő vékony ráncok között, s miután egy tálcán bevitte a csészéket, meg a cukrot, visszajött egy percre a konyhába, és némán rázta a testét a kimondhatatlan fájdalom, arcára tapasztott ujjai között kifolytak a könnyek, felszívta őket a fekete blúz ujja, és Évi a végén ököllel beleütött a falon a csempébe, hogy az eltörött, és letépte az ujjáról a karikagyűrűt, hogy a mosogatóba hajítsa.

Aztán elmentek a vendégek, s Szabó néni egyedül maradt. A kis kávéfőző próbálta vigasztalni, amikor látta, hogy egyedül sírdogál, próbált minél finomabb, melegebb kávékat főzni, de Szabó néni fájdalmára semmiféle gyógyír nem létezett. Egy napon aztán beállított Évi, meg a két nagy gyerek, már bőven iskolások voltak mind a ketten, örömmel mesélték a válást, és hogy Évi megint dolgozik, és milyen sok felkérése van, még menyasszonyi ruhát is varrt a múltkor, és nem szenvednek hiányt semmiben.

Szabó néni szorosan megölelte őt és a gyerekeket, és a kis kávéfőző látta, hogy könnyes a szeme, amikor kibontakozik a fiatalok karjából.

– Gyertek beljebb – mondta nekik. – Évikém, kérsz egy kávét?

– Kérek – mondta az asszony. – De előbb nézd, mit hoztunk neked!

Ragyogó arccal kivett a táskájából egy jókora kávéfőzőt. Harsány volt, fényes fekete műanyag, s hosszú zsinór lógott ki a hátsó feléből. A kis kotyogós féltékenyen nézte a böhöm szerkezetet.

– Elektromos! – mondta Évi. – Csak be kell dugni, aláteszed a kancsót, és már főz is.

– Jaj, Évikém, nem kellett volna – mondta rekedten Szabó néni, és gyorsan rápillantott a kis kávéfőzőre a polcon. – Itt van nekem ez a régi darab, még apádtól kaptam, nem kell nekem már semmiféle új dolog.

– Ne butáskodj már anyu – mondta Évi, és kérlelhetetlenül bedugta, majd megtömte az új jövevényt. – Most már más világban élünk, ezzel sokkal gyorsabban készen lesz, és egész napra meg tudod főzni reggel. Gyere, próbáljuk ki!

Évi gyorsan elkészítette a kávét, kitöltötte, és hosszú mesélésbe kezdett a vállalkozásáról, meg hogy milyen jó jegyeket hoznak a gyerekek, és már csak egy tisztességes férfi kellene neki, hogy igazán boldog legyen.

– Na milyen a kávé? – kérdezte végül.

– Nem is olyan rossz – mondta Szabó néni. – De akkor… mégis mit csináljak az én régi kis kotyogómmal? – kérdezte bizonytalanul, és szinte bűntudatosan nézte a polcon némán, szomorúan álló kávéfőzőt.

– Dobd ki a fenébe, minek tartogatnád? – mondta Évi. – Vagy vidd a nyári konyhába, ott nem lesz senkinek útban.

Így hát Szabó néni fogta a kis kávéfőzőt, levette a polcról, keresztülvitte az udvaron, és betette a nyári konyhában egy régi szekrénybe, ahol üres befőttesüvegek, régi lábosok, egyszer-még-jó-lesz-valamire dobozok sorakoztak.

– Itt jó helyed lesz – mondta neki, és gyorsan körülpillantott, hogy látja-e valaki, aztán gyors csókot nyomott a kis kávéfőző dundi hasára.

 

***

 

A kávéfőző maga sem tudta, mennyi időt telt el, mire ismét kinyitotta valaki a szekrényt. Hangokat hallott odakintről, kocsiajtó csapódott, és gyerekek nyüzsögtek. Szinte bántotta a fény a sok sötétség után, ami beszűrődött a szekrény ajtaján.

– Kisfiam, ne nyúlj semmihez!  – kiabálta egy nő.

Apró, izgága gyermekkéz érintette meg a kávéfőzőt, majd szárazabb, finomabb ujjak érintését érezte.

– Anya, mi ez?

– Egy régi kávéfőző. Biztos a nénié volt, aki itt lakott előttünk. Mennyi limlom van itt!

A gyerek apró lábait sebesen szedve elcsattogott, és kiment utána a nő is.

– Mi van ott bent? – kérdezte egy mély férfihang.

– Régi bútorok, csupa kacat. Elviteted a jövő héten? Ha lebontanánk ezt az épületet, lehetne a gyerekeknek egy kis játszótér. Csak még azt a fát kéne ott kivágni, hogy tudjunk szépen füvesíteni.

A kis kávéfőző cuppanó hangot hallott, és közben összeszorult a szíve.

– Rendben, bízd csak rám ezt, ti meg kezdjetek kipakolni.

– Rendben.

– Ja és szívem…

– Igen?

– Innék egy kávét. Hová tetted a kapszulákat?