A macskabőrbe bújt tigris

A macskabőrbe bújt tigris

Mese

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriási tigris. Öreg volt már, vásott fogaival csak nyámmogta az elé tett húst. Egy állatkertben raboskodott, megszokta már.

Az emberek jöttek-mentek nappal, és megbámulták. A gyerekek meg is simogatták volna, de a felnőttek ilyenkor elrántották őket a ketrec közeléből. „Veszélyes!”, mondták.

Pedig ő nem bántotta volna a gyerekeket. Szerette őket. Ilyenkor méltóságteljesen felállt, és odament a rács közelébe, hogy a gyerekek jobban láthassák.

Napközben elgondolkodott a régi emlékein, ifjúságán, amikor még a cirkuszban dolgozott. Ott is látta meg a napvilágot, egy tigris második kölykeként.

Megszokta a rabságot, de azért mindig vágyott rá, hogy vajon mi van a rácsokon túl. Álmában sokszor futott messze, egy rácsok nélküli végeláthatatlan szabad síkságon.

Egyik éjjel felébredt álmából. Furcsa álma volt.  Kiscicává változott, és csak a tócsában látta meg saját igazi tigristükörképét, igazi valóját. De mindenki más kiscicának látta, s ahogy végignézett magán, ő is csak macskát látott. Meg is ijedt rendesen, álmában. Most felébredt, és megkönnyebbült, hogy csak álom volt az egész. Igen ám, de nem volt álom – átváltozott. Olyan könnyűnek és kicsinek érezte magát. Odafutott a kis tóhoz, ami a barlangja mellett volt. Végignézett magán, és elborzadt. Kiscica volt. Míg a víztükörben tigrisvalója nézett vissza rá. Tehát legbelül a lelke tigris maradt, csak a teste lett kiscica.

-Istenem, mi történt velem? – ordította volna, de csak gyenge miákolás, riadt macskanyávogás hagyta el ajkait.

-Én nem maradok itt. Szégyellem magam. – mondta, s kisétált két rács között a sétányra. Megtehette, hisz jócskán összement.

Most meg ez rázta meg a lelkét, meg az hogy…

-Szabad vagyok! Végre. Erre vártam évek óta. De mit kezdjek a szabadsággal ebben a kicsi, törékeny, idegen testben? – macskabőrben. – berzenkedett a tigris.

Elindult a sétányon. Megpróbált méltóságteljesen lépkedni. De csak egyszerű, puha macskaléptekre telt tőle. S nagyon elfáradt a kismacskabőrben, mire az állatkert kapujához ért.

Hány macskalépés egy tigrislépés? Éppen ezen gondolkodott, amikor találkozott egy másik macskával. A cirmos nagyobb volt nála, felnőtt macska volt. Fülei kicsipkézve, látszott rajta a harc, bundája kócos volt, és nem fénylett, de mégis a kedélye víg volt.

A tigris megpróbált ordítani, ahogy szokott, hogy elijessze a macskát. De nagyra nyitott szájából csak egy ásításszerű, vékony sikoltásszerű hang jött ki. De ennek is lett hatása. A kóbor macska a földre vetette magát, és gurult, hempergett a röhögéstől.

-Talán csak nem tigrisnek képzeled magadat? – kérdezte, s a szeme még mindig huncutul mosolygott.

-Én igazából tigris vagyok. – mondta egy kicsit bátortalanul és nagyon búsan a kiscica, és leült a járda szélén, az útpadkára.

A kóbor macska megállt a nevetésben.

-Úgy érted, hogy valódi tigris vagy? Nem látszik. Ezt el is hiszed magadról? – és a macska furcsán nézett.

-Tigris vagyok. Nem tehetek róla. – s a kis cica elmesélte az egész történetet, hogy hogyan járt.

A kóbor macska hitte is, meg nem is. Aztán oda mentek a tócsához, és belenéztek.

-Én csak két macskát látok. Elhiheted, macska vagy. – mondta a cirmos. – Mi a neved? – tette hozzá.

-A nevem? Én Hatalmasmancs vagyok. – mondta a tigris büszkén.

-Na persze! Azt mindenki mondhatja. Majd pont egy ilyen porban járó kiscicának adnak ilyen nevet. Válassz másik nevet, mert ezt senki sem fogja elhinni.

Hatalmasmancs majdnem elsírta magát, ahogy végignézett a testén. Nagyon elbúsulta magát. Tekintete megpihent kicsike mancsán, egy kicsit fel is emelte, nézegette. Aztán sóhajtott egyet, és így szólt:

-Macskanevem még nincs, de lehet, hogy jó volna szert tenni egyre.

-Legyél Szürkecirmi. Szürkék a csíkjaid.

-Legalább a csíkjaim megmaradtak. – mondta szomorúan a kiscicává változott tigris. – De más mindenem odalett. A szép arcvonásaim, a hatalmas mancsaim, a királyi bundám, a csodaszép hangom…

-Ne szomorkodj, van mindened. Szép szemed, füled, orrod, szád, csíkos bundád… és mostantól neved is. Szürkecirmi.

-Szürkecirmi… Ez legyen a nevem, mert mostantól ebben a testben kell élnem. Meg kell tanulnom macskaként élni.

-Majd én, megtanítalak. Csak jól figyelj. Jól kell tudni futni. Ez alapszabály.

-Ez menni fog.

-Nyávogni is tudni kell.

-Miaú! Miaú! Sosem gondoltam, hogy tudok nyávogni. –  mondta meglepetten a tigris.

-Egész jó volt. Majd belejössz. Aztán tudni kell kukákban búvárkodni, meg a járókelőkre bánatosan nézni.

-Azt hiszem, ez is menni fog. – mondta Szürkecirmi. – De azért nagyon zavar, hogy ilyen kicsi vagyok.

-Te még kiscica vagy, majd megnősz. Akkorára, mint én.

Szürkecirmi furcsán nézett. Az volt a szemében, hogy hol vagy te, egy tigrishez képest. De aztán eszébe jutott, hogy ő most egy kiscica.

A kismacska gyorsan tanult. Délre már tűrhető kukabúvár lett. Sok ennivalót találtak, estére jóllaktak. Aztán egy padláson aludni tértek.

Másnap már délre végeztek a kukákkal, így sétálni indultak. A járókelők megbámulták őket, különösen Szürkecirmit.

-Jaj, de édes kiscica! – mondták.

Egy padon megpihentek, amikor egy tízéves forma kislány jött oda hozzájuk, és leült melléjük a padra.

-Jaj, de szép cicák! Különösen a kisebbik. Van gazdátok? Vagy kóbor macskák vagytok?

Tigrisünk elővette új tudományát, és olyan esengve nézett a kislányra, hogy az teljesen elérzékenyült.

-Látom már, nincs otthonotok. De két macskával nem állíthatok haza.

Ekkor a kóbor macska leugrott a padról, és egy kicsit eltávolodott, mintha csak megértette volna a kislányt.

Szürkecirmi pedig még bánatosabban és elesettebben nézett. A kislány ránézett, és így szólt:

-Eljössz velem, kis cirmos?

Szürkecirmos két lábra állt, ahogy a cirkuszban tanulta régen, és nyávogott egyet:

-Miaú!

-Ezt igennek veszem. – mondta a kislány.

A kóbor macska pedig odasúgta a kiscicának:

-Menj haver, meglásd, jó dolgod lesz!

A kislány rámosolygott Szürkecirmosra, és felnyalábolta, ölbe vette. Betette a kabátja alá, úgy vitte hazáig. A macskává változott tigris ki-kikukucskált a kabátból az úton. Magas házak között mentek, a műúton autók száguldottak. Szürkecirmi tigriséletéből emlékezett a közlekedészajra és az autókra, hiszen mindig utaztak.

Azon gondolkodott, hogy a szabadság nem is olyan jó dolog, ha egyedül van az ember a világban. Most olyan jó volt a kislány öblében, jó meleg volt, és csak pislogott kifelé a nagyvilágba. Innen nem is volt olyan rémisztő, mint akkor, amikor kilépett az állatkert kapuján.

Gondolkodott volna még tovább, de úgy tűnt, megérkeztek. A magas házak elmaradtak mögöttük, és egy kisebb emeletes háznál megálltak. A kislány bement, és köszönt. Odaállt édesanyja elé, s így szólt:

-Megtarthatom, anya? – s elővette az öbléből a kismacskát.

-Istenem, egy kis cica! De hát hol találtad?

-Az utcán, egy padon. Olyan aranyos volt és elesett, nem bírtam ott hagyni.

-Befogadjuk, de neked kell ellátni.

-Jó, anya. Te vagy a legjobb anya a világon.

Eközben a tigris Szürkecirmi bőrben felfedezte a nappalit. Az üvegasztalnál megtorpant, ilyet még nem látott. De aztán felugrott rá. Teljesen megdöbbent, mert meglátta az üveglapon saját, saját? képmását. Milyen rettenetes! Az üveglapon is kiscicát látott. Szürkecirmi bámult rá megdöbbent arccal.

-Hát már a tükörképem sem az enyém? – mondta, s ezen aztán nagyon elbúsult.

A kislány megpróbálta felvidítani, de ez valahogy nem sikerült. Kapott enni, a kislány játszott is vele, néhány percre el is felejtette tigrislétét. Ilyenkor boldog volt. De aztán odament az ablakhoz, s csak bámult ki rajta. Most már tudta, hogy mi az a szabadság. Amíg odakint volt a kóbor macskával, megtapasztalta.

Teltek a napok, Szürkecirmi evett, és játszott a kislánnyal, ebből állt az élete. Közben egyre gyarapodott, már macskaifjonc volt. De ha tehette, akkor mindig odaült az ablak mellé nézelődni. Bámulta a fecskéket, a méheket, s a legyeket, amelyek fel-feltűntek az ablaküveg mögött.

Aztán egyszer furcsa dolog történt. Az ablaküvegben feltűnt régi tigrisvalója, tükörképe.

-Hogyan lehetséges ez? – kérdezte önmagától Szürkecirmi.

-Már olyan régen láttam ezt az alakot, hogy el sem merem hinni, hogy én vagyok. Tigris vagyok? Régi tigrisképemet látom az ablaküvegben. De én nem változtam vissza tigrissé, én még mindig macska vagyok.

Jól megtapogatta mancsával magát, aztán gondolt egyet. Átfutott a nappalin az üveg dohányzóasztalig, belenézett az üvegbe, és ott meg Szürkecirmi bámult vissza rá. Nem értette az egészet.

-Akkor most ki vagyok én? Macska vagy tigris? Idebent macska, odakint tigris? Ki kell mennem, szabadnak kell lennem. Most már biztos.

Ezután a tigris Szürkecirmi bőrében már mindig búslakodott, egész nap. Látta ezt a kislány és az édesanyja is.

-El kell engednünk. Szabadságra vágyik, azért olyan szomorú.

-Már nem játszik velem. – mondta a kislány.

-Mert megnőtt, és hiányzik neki a szabad élet.

A kislány sóhajtott egy nagyot, és kitárta az ajtót.

-Menj, ha menned kell. Én, elengedlek.

Szürkecirmi hálásan nézett fel rá. Aztán kifutott, de az ajtóból még visszanézett. Így búcsúzott.

-Jó lenne megtalálni az igazi önmagamat. Jó lenne újra tigrisnek lenni. – gondolta, miközben trappolt az úton.

A kerítések mögül kutyák vicsorogtak rá, de nem bánta. A száguldó autókat messze elkerülte. Arra is vigyázott, hogy a járókelők ne lépjenek rá. Ment, amerre a lába vitte.

Szabad volt. Izgatottan megállt egy tócsánál. Először behunyta a szemét, alig merte kinyitni. Aztán belenézett a vízbe, és mit látott, újra a tigris valója bámult vissza rá.

-Legalább a lelkem visszakaptam. – dörmögte maga elé, és magabiztos léptekkel továbbment.

Csak ment, ment, és észre sem vette, hogy a kutyák már nem ugatták meg, hanem vinnyogva menekültek a kerítések mellől messze el. Az autósok csak bámultak csodálkozva és egymásnak mentek, a gyalogosok pedig rettegve futottak szana-széjjel. Száguldó, szirénázó mentő-, rendőr- és tűzoltóautók állták útját.

„Mi történhetett?”, ez volt Szürkecirmos szemében. Ekkor meglátta magát egy kirakatüvegben. Ő volt az, a maga tigrisvalójában. „Talán visszaváltoztam?”, gondolta hirtelen. Felemelte a mancsát, és jól szemügyre vette. Hatalmas tigrismancsot látott a szemeivel. Határtalanul boldog volt. Megtapogatta magát. Kerek volt a füle, selymes, tömött, csíkos tigrisbundát látott magán, ahogy letekintett.

-Istenem! Újra tigris vagyok. De kik ezek az emberek, akik közelednek felém, hiszen a többiek mind elfutottak? Valami megcsípett. Ez fáj. De olyan álmos lettem.

Amikor elaludt, az emberek megfogták, és feltették egy teherautóra, amelyben ketrec volt, és visszavitték az állatkertbe. Csak azt nem értette senki, hogy hogyan tudott elszökni. A ketrece rácsai és a zár ugyanis érintetlenek voltak. Mindenki erről beszélt a városban.

Másnap reggel tigrisünk zúgó fejjel ébredt. Lehet, hogy az átélt izgalmaktól, de az is lehet, hogy az altatóinjekciótól. Amint eszméletére tért, még zúgó fejjel, odatámolygott a kis tavacskához, hogy igyon. Meg hogy megnézze magát a víztükörben, mert nagyon furcsa álma volt.

A vízben meglátta önmagát. Tigris volt, egy igazi tigris. Végignézett gyorsan saját magán is, megtapogatta magát. Bizony, minden porcikája tigris volt.

-Csak álmodtam az egészet. – gondolta jóleső örömmel.

De ekkor a rácsok felé nézett, és mögötte meglátott egy tízéves forma kislányt.

-Olyan szép cica! Vigyük haza, édesanya!

-Ne bolondozz, hiszen be sem férne a nappaliba. – mondta az anyukája.

A tigris elsápadt.

-Ő az. Megismerem. – morogta, és odament közel a rácshoz.

A kislány rámosolygott, és a szemük egy pillanatra összekapcsolódott.

 

 

 

Vége