Egy lány választása
Novella
Már nyáron megtanulta a verset, most – szeptemberben – csak újra és újra átolvasta, s most már csak a hangsúlyokra figyelt. A szünetekre, arra hogyan kell mondani a költeményt. Elolvasta a verset, és megismerkedett a költő életével is, hogy átérezze azt a lelkületet, amit érzett Csokonai Vitéz Mihály, amikor a verset írta. Roxána kezdte érezni, hogy mit is jelentett neki Lilla, az igaz szerelme, akit végül is elvesztett.
Már el tudta mondani az egész verset hangsúlyozva, beleéléssel. Csak itt-ott érezte, hogy nincs még a helyén minden hang és szünet ahhoz, hogy mindent kifejezzen, amit kiérez a versből. Október közepén lesz a szavalóverseny, addigra mindennek a helyére kell kerülnie. Szeptember végére szépen szólt a költemény Roxána előadásában. Már csak a levegővételt kellett szabályoznia, hogy ne fogyjon el menet közben, és mindig, végig, szépen zengjen a szavalat.
Aztán már ez is ment jól, és a verseny időpontja is egyre közeledett. Ami által Roxána egyre jobban izgult. Nem a versmondás miatt, hanem a zavaró lámpaláz végett. Nem nagyon szeretett ugyanis nagy közönség előtt megnyilatkozni, bár már nem ez volt az első szereplés, melyen részt vett. Az igazság az, hogy szeretett verset mondani, de csak magának vagy szűk baráti körnek. Úgy nem volt lámpaláza, és a vers áradt a levegőben, kifejezve a költőnek az ő saját érzéseit és gondolatait is.
Kész volt már a verssel, úgy érezte, ennél jobb már nem lesz. De most elgondolkodott valamin, látszott, hogy homlokán egy kis kósza felhő suhant át. Arcán kis szomorúság kifejezése jelent meg, az ajkán pedig kesernyés mosoly. „Nem baj. Már döntöttem.” Suttogta a fogai között alig hallhatóan, és abbahagyta a gyakorlást a tükör előtt.
Eljött a verseny napja. Roxána úgy érezte, hogy jól felkészült, szorongás csak a közönség miatt volt benne. De édesanyja szavai megint eszébe jutottak: „Gondold azt, hogy csak káposztafejek…” Ezen elmosolyodott, befelé figyelt saját magára, és megnyugodott. Lassan odaértek a szavalóverseny színhelyére.
A gyerekek és felnőttek zsibongása megint felizgatta egy kicsit. De aztán megnyugtatta magát. Tudok teljesen mindent, a végét különösen, gondolta jóleső érzéssel. Ekkor sejtelmesen elmosolyodott, és hosszan a távolba nézett.
Roxána a felkészítő tanárával az öltözőbe ment, majd a színpad mellett várakoztak a kijelölt helyen. Ott várták, hogy a lány sorra kerüljön. Valahonnan távolról hallotta csak tanára megnyugtató hangját. „Elég nehéz verset választottál, Roxána. Talán egy Petőfi vers vagy egy Arany ballada jobb lett volna.” De a tizenhárom éves lány megnyugtatta. „Nekem ez pont jó, tanárnő.” A tanárnő látta, hogy a lány megy a maga útján, de azért még megjegyezte: „Akarj győzni, lányom. Én látom, hogy benned van a tehetség. Ez most nagyon fontos, a jövőd függhet tőle.”
Roxána határozottan bólintott, s megpróbált lélekben felkészülni. Már a színpadra lépett az a versenyző, aki után ő következett. Odafigyelt a produkcióra, és tárgyilagosan megállapította, hogy a színpadon szavaló fiú nagyon szépen mondja a verset. Aztán már őt szólították. Elindult. Léptei nyugalmat sugároztak. Odaállt a mikrofon elé, nagy levegőt vett, és elkezdte a szavalatát.
Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez, mondta tisztán és hangosan. Aztán kicsit megállt. Körülnézett. Szemei a zsűrit keresték, kinek tagjai az első sorban ültek várakozó tekintettel. Pillantása hátrébb csúszott a közönségre. Kíváncsi szemű gyerekeket és felnőtteket látott, csak káposztafejek, gondolta hirtelen, majd nagy levegőt vett, és elkezdte a verset.
„Földiekkel játszó
Égi tünemény.
Istenségnek látszó,
Csalfa, vak Remény!”
Hangja erősen, de mégis lágyan zengett, és volt benne valami pátosz, ami fennköltté tette. Ő maga is úgy érezte, hogy megszólította a Reményt magát. S gyors egymásutánban folytatta a költő esengő kérdéseivel. Hogy miért? Mert átérezte a költő vergődését a szerelme elnyeréséért.
Miért olyan a Remény, amilyen? Nem tudta kideríteni. Ezt próbálta szavaival érzékeltetni. Aztán folytatta a szavalatot. Hangja mérgesen felcsattant, s csalárdsággal vádolta a Reményt. A költő szavai messze zengtek a szájából.
Roxána minden érzését és indulatát belevitte az első versszakba. Majd egy kicsit visszafogottan, de lendületesen, szépen hangsúlyozva adta elő a második versszakot. Szép természeti hasonlatok érzékeltették, hogyan jutott el a költő szíve a Remény által a szerelem örömteli érzéséhez. Hiszen Lilla szívét kapta meg.
De a következő versszak egy merő kesergés, melyet búsan siránkozva adott elő Roxána. Jajszóval, lassabban, fájó érzéssel. Az utolsó versszak előtt, rövid szünet jelzi, hogy a szerelmes minden reménye elveszett. Megint érzékletes hasonlatok sora, a szavalat reményvesztett, kiégett hangulatot sugallt most. Aztán Roxána egy pillanatra megállt, majd így folytatta:
„Bájoló szép nimfák!
Miket képzelek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!”
Roxána az utolsó négy sort teljesen átszellemülve, hangosan, rövid szüneteket közbeiktatva szavalta el. Úgy, mint aki tényleg elvesztette minden reményét. A végén mélyen meghajolt, s közben szinte alig hallhatóan suttogta maga elé: „Remélem, sikerült elrontanom egy kissé.” Majd felemelte a fejét, és büszkén, mosolyogva várta a pontszámokat és a zsűri értékelését.
A közönség el kezdett tapsolni. Ők úgy látszik, nem vettek észre semmit. Az öttagú zsűri nekiállt tanácskozni. Bólogattak sűrűn, de végül a fejüket is rázták, s sajnálkozva néztek a várakozó lányra. Nem tudtak láthatóan dűlőre jutni. Végül a zsűri elnöke így szólt: „Nem tudunk maximális pontszámot adni, pedig megérdemelnéd, hiszen a hangsúlyozás kiváló, a ritmus jó volt, a szünetek kifejezőek és helyénvalóak voltak. Az egész vers átadta a költő érzéseit, de… a szöveghűség, az kívánnivalót hagy maga után. Tévesztett a vers végén, kislány. Lehet, hogy azt hitte, hogy nem vesszük észre, de mi figyeltünk. Hát, akkor pontozzunk, hölgyeim és uraim.” Mondta az elnök, és felemelte a táblácskáját, a többiek pedig követték a példáját. Mindenki kilenc pontot adott, ami a második helyhez volt csak elég.
De Roxána nem bánta, inkább még örült is neki. Hiszen ezt akarta. Nem elsőnek lenni. Hogy miért? Mert ő már mást akart. Más jövőt. Nem színésznő akart már lenni, hanem valami más. Az irodalmat akarta még mindig mindennél jobban. De egy ideje már más tervei voltak. Át akart állni a másik oldalra. Nem játszani akarta majd felnőttként a műveket, hanem írni.
Mert ő már eldöntötte, hogy író akar lenni. Mert egy verset megtanulni szépen, az sok idő, egy szerepet eljátszani még több. De ezalatt sok mindent meg lehet írni. S írni szebb és jobb, mert az írás hidat ver a sötét helyek közé. S eljut mindenkihez időn és téren keresztül, míg a színészek játéka csak egy helyen és időben érvényesül. S játékukat szűk mederbe szorítja a kész mű, amit az író megalkotott.
Kivéve persze a filmet, de hát nem lehet mindenki filmszínész. S az írás magánya is sokkal jobban vonzotta Roxánát, mint a színészet, amely a művészi közszereplésen alapul.
Hát ezért nem akart első lenni, továbbjutni, mert a jövőben nem akarta az időt versek tanulásával eltölteni. „Ez lesz, az életem. Ezután írni akarok, mindenről. Legyen az megtörtént esemény vagy fantáziából szőtt mese, egyre megy.” Gondolta magában, s a szíve repesett a boldogságtól, s a tekintetében már ott voltak a szebbnél szebb, színes történetek.
Author: Császár Rita
Ilisicsné Császár Rita vagyok. 1968. október 13-án születtem. A Balaton déli partján, Fonyódon élek. Mintegy húsz évig könyvtárosként dolgoztam. Ekkor kezdtem el írogatni (1990-es évek). Először felnőtt verseket, majd a 2000-es évektől dalszövegeket is. Később a gyermekirodalom felé fordultam. Gyermekverseket, meséket, verses meséket írtam. De írtam már hosszabb lélegzetű meseregényeket is. Két könyvem jelent meg: Mézes mackó (2016) és Gyémántrablás különleges módon (2022). Valamint antológiákba írogatok verseket, meséket.
