Édes változásom
A múltamban egy őszi nap lehetett bármennyire esős, lucskos és szeles, én akkor is tudtam, hogy nekem az ősz a kedvenc évszakom. A barátságtalan időjárás ellenére, én mégis szerettem. Sokan furcsán néztek rám és kíváncsian tudni szerették volna a szeretetem okát. Ekkor egy egyszerű válasszal feleltem, ami a következőképpen hangzott:
„Én azért szeretem az őszt, mert ő egy huncutul ravasz játékos. Képzeld el, hogy elhiteti veled, hogy ő egy rendkívül szomorú évszak, holott ez csak a látszat. Valójában ő pontosan annyira szeretnivaló, mint mondjuk a tavasz, csak parányit komisz. Ez a huncutsága vagy komiszsága abban rejlik, hogy a sajátos színkavalkádjában ő mindig magában hordozza a napfény ígéretét. Csak győzd kivárni a szeszélyét, amikor végre engedi a napot előbújni.”
Amikor ezt mondtam, valóban így is gondoltam. Szerettem azt a kettősséget, ami abban nyilvánult meg, ahogy az eső ugyan már elállt, de az esőcseppek leesésre készen rezegtek, mintha hangversenyt játszanának a leveleken és fűszálakon. Elárulom ennek az okát, bár már biztosan sejted is: ezek a cseppecskék titkon azt remélték, hogy a nap újra előbukkan értük – mindössze azért, hogy megcsillanhasson rajtuk. Amikor aztán megérkezett a napfény, betöltötte az érzékeimet, melegségével simogatta a bőrömet és az egész lelkemet boldogsággá tette.
A jelenben én éppen egy ilyen cseppecskének érzem magam, akire már rátalált a napjának a fénye, és várja, hogy újra meglelje. Mindeközben, ez a hatalmasság egyáltalán nincs tudatában, hogy egyszer már meglelt, és ott maradt velem.
Ennek az én eddig őszimádó lelkemnek, a végtelen színek káprázata mára már pusztán egyetlen tekintetre szűkült. Az a szempár, az az arc, a mozgása és hangja bekúszott a bőröm alá. Hiába próbálom, azóta sem tudom elűzni. Otthont épített nálam. Vagy lehet inkább egy tavat hozott létre? Akkor elvesztem annak mélységében. Így lehet, hogy amióta ez megtörtént, mindenről csakis ő jut eszembe: a levelek sárgájától például belém hasít, hogy az ő haja mennyire az ellenkezője. Míg a zöldesbarna levélkavalkádról, kizárólag az ő barnától erezett, zölden sugárzó szeme juthat eszembe.
A családdal az erdőben sétálva sincsen nyugalmam. A képzeletem játszik velem. Hiába rugdosom lábammal az avart, figyelem a beszüremlő hangokat, – az erdő lakóit, ahogy komponálnak. Hiszen mind neki alkotnak. Zenei játékukkal egymás után lépnek be a zeneműbe. Ezalatt mi, mint a hajdani kosztümös filmekben, karunkkal összekapaszkodunk és az ütemre ringatózni kezdünk.
Hamarosan az eddig rajongva szeretett évszakomban egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Mind jobban fázom. Beköszönt a hideg, és a legmelegebb ruháimat kezdem viselni. Tudom, hogy hamarosan megérkezik a szünet, és jönnek a családi születésnapok. Elérkezik a karácsony és a szilveszter. Ha az égiek is úgy akarják, a hó is esni fog. Fát állítunk, korcsolyázunk, és a pattogó tűz körül összegyűlünk. A magam módján természetesen én is részt veszek az ünneplésben: egy angyalra gondolok.
Ami a legfontosabb: most iskola híján nélküle vagyok. Nem látom tizenegy napig. Mit is beszélek? Tizenötezer-nyolcszáznegyven percig egyáltalán nem éltet. Még a távolból sem figyelhetem a néma beszédét. Nem fordulhat elő, ami néha erőt adott az év során, de kínpadra is vont; akkor talán nem tudta, de egy pillanatra rám nézett. Közben a tekintete mintha felcsillant volna. Majd beleharapott a zsemlébe.
Én egyre elveszettebbnek érzem magam. Eközben az idő elérkezett, hogy az állatok raktározzanak, téli álmot aludjanak vagy elrepüljenek… És én? Én itt maradtam egyedül.
Nini, elkezdett szemerkélni a hó! Ilyenkor azt kívánom, hogy „Bárcsak lehetnék az a szerencsés hópehely, amely az ő hosszú szempillájára hullhat, és ott egyensúlyozhat!” Inkább vállalnám ezzel tudatosan a véget, mert úgy múlnék el olvadásommal, hogy addig is vele voltam és hozzá tartoztam.
Véget értek az ólomlábú ünnepek, és nekem ezalatt mindösszesen a napfény jutott. A fa alá bátorságot kértem, azonban még mindig csak a jegesen hideg az úr. A csontig hatoló hideg, amit a szél még rángat is. Bár én valójában mégis egy hős vagyok, mert ez nekem nem árthat. Hanem, ami bentebb történik! A hiánya tombol a szívemben.
Folyton− folyvást róla merengek. Közben a lábaim a havat sepregetnék, ha ez a förgeteg megengedné. Csakhogy ő egyre fúj, aztán még erősebben fúj. A szívem látja, ahogy a szél belekap a sötét hajába, hogy a hosszú ujjai alig bírják leszorítani a huncutan vágtázó tincseit. Ekkor valahonnan egy kép érkezik enyhet adni. Azt képzelem, hogy a szélben vadul lobogó palástommal, én egy sárkány szelídítő vagyok és hősiesen a megmentésére sietek. Egy egyszerű, feketével kontrasztos sapkát húzok a fejébe, hogy az orkántól megóvjam azokat a simogatásomért esdeklő, kedves fürtöket.
Elbújok a vastag takaró alá, a meleg lakásban. A gondolataimmal újra őt imádom. Ha belegondolok, nekem ő a menedék. Ő a meleg takaró a lelkem körül. Te, aki a szívem összes rezdülését és dobbanását táncba hívtad.
Szerencsére, mire a tél kopársága és kilátástalansága miatt elfogna a teljes reménytelenség érzése, beszivárog a napfény az ablakon. Feldereng, hogy kint már megjelentek az első hóvirágok, és kopogtat a tavasz. Így a képzeletemben kimegyünk az olvadó téli erdőbe és kéz a kézben sétálunk, orrunkon zúzmara nyílik, és együtt képzeljük oda a kopogtató tavaszt.
Éled minden: csörgedeznek a patakok, az olvadás megindult és a nagy idők tanúi is fokozatosan újra bimbót nyitnak. Olvadnék én is, ha fagytam volna, holott én valójában szüntelenül rád vártam. Bár nem láttad, én voltam az állandód. Én sose pihentem. Ez az érzés sose tudott. Sose tud. Általában sz-el kezdődő szóval emlegetik, de én helyette inkább érzem.
Sokat vártam rád, de most már tudom, bátor leszek. Bátornak kell lennem, mert én neked nemcsak a legbátrabb, a legszebb szeretnék lenni, de a Minden. A legőszintébb is, mert elmondom, hogy mindig rád gondolok, minden gondolatom rólad szól, de még a természet is érted zenél. Hogy is lehetne másképp? Hiszen már szeretett költőm, Pilinszky János is megírta: „A szeretet annyit jelent, mint hazaérni”.
Én hazaértem.
Author: Szikszó-Takács Ágnes
Mindig rajongtam az irodalomért: a regényekért és a versekért, azonban csak 2023 óta írok rendszeresen. Majd 2025-ben elkezdtem publikálni: a mese és szépirodalmi novelláimat. Mindig is fogékony voltam a történetek, érzelmek, a tartalmas beszélgetések és gondolatok iránt. Így amikor észrevettem, hogy úgy tudom a gondolataimat írásban kifejezni, hogy az másokat elgondolkodtat és örömet okozhatok velük, hamar beleszerettem az írásba. Ez a felismerés először meseíró pályázatokon induláshoz vezetett, mivel családom, gyerekeim vannak és amúgyis élénk a fantáziám... Így történhetett, hogy hamarosan a szépirodalmi írás is egyre inkább megszólított és abban is rendszeresen írni kezdtem.
