Kezembe vettem a számszeríjat, a vesszőkkel teli tegezt, és persze a megbízókártyát, amely az ügyfeleim adatait tartalmazta.
A központból azonnal a megadott címre utaztam, egy kis abaúji falu jelentéktelennek tűnő kocsmájába. Itt kellett leadnom a végzetes lövést, este nyolc óra három perckor.
Ez volt az első megbízásom és olyan ideges voltam, hogy a kezem nem hagyta abba a citerázást, ezért rendeltem egy feles Gönci barackot. A kocsmárosnőt Marinak hívták. Tudtam, mert ő volt a célpont, őt kellett lelőnöm, a fotója ott volt az aktában, amit kaptam.
A pálinka csodás ízvilágot és megnyugtató érzést húzott maga után, így a feszültséget felváltotta az az elmondhatatlan büszkeség, amely majd’ szétfeszítette a mellkasomat: szerelemisten lettem.
Apám személyesen ismerte Ámort. Osztálytársak voltak az elemiben. Nem egy óvodából érkeztek, de elsőben padtársak lettek, majd olyan jó barátok, hogy az felnőttkorukra is kitartott. Ritka az ilyen. Ámor tehetséges volt, apám nem kifejezetten, de kitűnően kiegészítették egymást: Ámor volt az ész, Apa az erő. A kis Ámorka vékony gyerek volt, aki gyakran vált a felsőbb évesek célpontjává, de hű barátja védelme alatt állt, így nem érhette baj. Cserébe, ha Apa valamit nem értett az iskolában, Ámor korrepetálta őt. Mindketten jeleskedtek a sportban: egyikük kitűnő céllövőnek bizonyult, míg a társ a súlyemelésben ért el kiemelkedő eredményeket.
Már a középiskolában elhatározták, hogy felnőttként is közös vállalkozást indítanak, de egészen addig nem tudták, hogy mi is lesz az, amíg Ámorba bele nem szeretett az egyik osztálytársnője. A fiúnak azonban nem tetszett a lány. Le akarta koptatni magáról, méghozzá oly módon, hogy senki se tekintse őt érzéketlen bunkónak. Volt az osztályban egy csendes, visszahúzódó fiú, aki a legelső padban egyedül ült, közvetlenül a tanári asztal előtt. Ámor addig-addig ügyeskedett, amíg egymás közelébe nem sodorta a két lelket. Nem volt egyszerű a „hadművelet”, de sikerrel járt, melynek eredménye egy szárba szökkent szerelem lett.
Ez a sikerélmény volt annak a vállalkozásnak a magja, amiből végül a „Szerelmet szórunk szét” nevű cég sarjadt ki.
Azt találták ki, hogy az iskolai újságban társkereső rovatot indítanak ezzel a címmel, majd miután leérettségiztek különálló, regionális lapként terjesztették a Szerelmet Szórunk Szét Regionalt. Ez azonban zsákutcának bizonyult, a környéken csak Sz Sz Sz R-ként emlegetett pár oldalas melléklet rosszul csengett, s talán ezért is lett sikertelen, holott a Szovjetunió még nem is létezett.
Ámor nem adta fel, és évekig a megoldáson gondolkozott. Apám nem igazán tudta segíteni a munkáját, neki semmi ötlete sem volt, mégis nélkülözhetetlen eleme volt a projektnek. Ő volt ugyanis, aki meghallgatta barátja eszmefuttatásait, osztályozta, helyeselte, vagy ha kellett ellenezte azokat. Ámor kifejlesztett egy szert, amit, ha az ügyfél szervezetébe juttattak, az szerelembe esett. (Kezdetben imádkozó sáskákon kísérletezett, de gyakori mellékhatásként jelentkezett, hogy a nőstény párosodás után felfalta a hímet. Végül az albatroszoknál ért el a vakcina közel 100%-os hűségességi rátát.) Gondot okozott azonban annak megoldása, hogy miként juttassák azt a páciens véráramába, illetve, hogy miként talál ez a szerelem viszonzásra.
A megoldásra végül apám jött rá.
– Lődd le őket! – tanácsolta. Ámor értetlen arckifejezését látva hozzátette:
– Kitűnő lövész vagy. Készítsünk egy íjat és azzal szíven lövöd a kiszemeltet, a nyílhegyben a szerrel.
Ámor agyagalbatrosz lövészettel tökéletesítette lövésztudományát, közben kifejlesztette a megfelelő fegyvert is, aminek a mechanizmusát úgy kell elképzelni, mint a gyerekek kétcsövű dugós puskáját, számszeríjként továbbgondolva: a nyíl két részből áll, amely részek között spirituálisan kapcsolódik egymáshoz a bennük tárolt szer. Az első lövéssel útjára indítjuk a nyíl egyik felét az ügyfél szívébe, a másik lövéssel pedig a hozzá illő társ felé a nyíl másik részét. Fontos volt azonban, hogy a lövéseknek tökéletesnek kellett lenniük, mert nincs javítási lehetőség, ezért a cég alkalmazásában csakis a legjobb lövészek vehettek részt, 1972 óta például csak olimpiai bajnok céllövők dolgozhattak ebben a szakmában, szigorú titoktartási kötelezettséggel. Keveseknek adatott meg, hogy szerződést kapjanak Ámornál, és rettenetesen sok munkára számíthattak, ezért aztán igencsak jövedelmező munkának bizonyult szerelemistennek lenni.
Én nem voltam kiemelkedő lövész, olimpiai bajnok pedig pláne nem, viszont az én apám volt Ámor legjobb barátja és testőre. Kijárt nekem egy lövész állást, és én annak ellenére is büszke voltam erre, hogy pontosan tudtam, hogy protekcióval lettem az.
…de az lettem és itt ültem az első bevetésemen ebben az abaúji csehóban, hogy a kocsmáros nőt szerelembe lőjem.
Amikor az ember fia lehetőséget kap arra, hogy ekkora hatalommal bírjon, azt hiszi, hogy csupa szép ember lesz az ügyfele. Olyasmi lehet ez, mint a nőgyógyászok, vagy a masszőzök esetében. Egy átlagember biztosan irigyli őket, hogy milyen élvezet lehet a hivatásuk számukra, de ezek a gondolatok csak a piszkos fantázia kivetülései, senki sem gondol például az idősebb páciensekre, akik már túl vannak életük zenitjén.
Ilyesmi gondom adódott az én első bevetésemen is. Csalódott lettem, amikor élőben is megláttam Marit. Sajnáltam a leendő szerelmét, bár szemétnek gondoltam magam ettől a gondolattól.
Mindenkinek jár a szerelem, de attól még ki kell mondanom: Mari nem volt szép. Arcát bibircsókok csúfították, orra alatt bajuszka serkent, a haja zsíros volt, és fésűt sem láthatott már régóta. Túlsúlyától sírva recsegett a deszkapadló, járása csámpás volt, lába iksze tökéletesen mutatott volna egy lottószelvényen is. Mellei nagyok voltak, és nem bírtak ellenállni a gravitáció hívó szavának. Az öltözéke viseltes, koszos, szakadt volt…
Nyolc órát ütött a söntés feletti óra. A szerkezetből elő-elő bukó fából készült kakukk megcsömörlött lelkesedéssel végezte a dolgát. Mellettem egy férfi arról panaszkodott egy másiknak, hogy hiába szereti ő Gabit, a lány apja miatt félő, hogy sohasem lehet az övé, mert az öreg a városba akar költözni és kész ott is disznótenyésztéssel foglalkozni.
Egy perc maradt a lövésig. A számszeríj úgy lett megtervezve, hogy az az egyszerű halandóknak láthatatlan maradjon, így gond nélkül megcélozhattam a poharakat mosogató Marit. Lőttem és találtam. Sóhajtottam egyet és rendeltem még egy Göncit.
Melegem lett az italtól, ezért pólóra vetkőztem, és az aktámban Mari leendő párjához lapoztam. Józsi vékony ember, amolyan egy szál bél típus, beesett arcú figura volt. Munkanélküli, törzsvendég.
Érkezése nyolc óra negyvennégyre volt várható a kocsmába. Akkor kell leadnom rá a lövést, amikor majd kilenc óra egykor a kocsmapult mögé lép, hogy Marinak segítsen kicserélni a sörös hordót.
Egy órám maradt.
Piszkosul jó volt ez a pálinka, rendeltem még egyet. Mari kihozta.
Billiárdgolyók ütközése csapta meg a fülem, két huligán-szerű fiatal játszott. Odamentem hozzájuk és játszottam egy-egy partit ellenük. Miután megalázóan elvertek, odamentem a pulthoz és kértem Maritól egy felest. Belenéztem a szemébe, hogy látom-e benne a szerelem lángját, de nem vettem észre rajta változást. Illetve feltűnt, hogy nagyon szép a szeme. Talán ez babonázza majd meg Józsit ebben a nem túl szép teremtésben.
Kisé szédelegve mentem vissza a helyemre, ahol már mások ültek, elnézést kértek, hogy oda telepedtek, de az egyre növekvő vendégsereg miatt már nem volt máshol hely, és arra kértek, hogy maradhassanak és hogy szálljak be a kártyapartijukba. Megkérdezték, hogy mit iszok, és én pálinkát kértem.
Amikor Mari kihozta a kért kört, és elém tette a pálinkát, egy gyönyörű arc nézett rám, amelyet egy kacér mosoly tett tökéletessé. Haja szexisen kócosan omlott vállaira, egy tincs az egyik szeme elé kunkorodott, ellenálhatatlanná téve ábrázatát. Amikor egy másik asztal felé indult, lehúztam a kajszibarackból készült alkoholos csodaszert, és néztem, ahogy Mari távolodott. Léptei kecsesek voltak, csípője elegánsan hullámzott, mint egy velencei gondola. A hely világítása aranyfénnyel ragyogta körbe. Olyan volt, mint egy sztár egy gálaműsor színpadán, ahol a reflektor csak őt, a csillagot világítja meg.
Kicsapódott az ajtó és belépett rajta Józsi. Amíg a következő partira osztották a lapokat, megcéloztam a számszeríjjal, de nem tudtam rá fókuszálni. Kezem nem került összhangba a szememmel, túl sok volt az anti-célzóvíz.
Közelebb kellet hozzá kerülnöm, hogy sikeres legyen a lövés. Amikor Józsi kiment a mosdóba, elérkezettnek találtam az időt. Tudtam, hogy eltértem a tervtől, de esélyem sem lenne a pultnál eltalálni. Közvetlen közelről fogom kilőni a nyíl második felét.
Felálltam hát. A mozdulatsor részeként felborítottam egy üveges sört, felrúgtam a székemet, és ha imbolyogva is, elindultam a mosdó irányába. Útközben neki-neki mentem néhány embernek, de Mari mellett próbáltam úgy elhaladni, mint aki teljesen józan. A belőle áradó illat mennyei volt.
Kivágtam a vécé ajtaját, Józsi a sarokban állt, végezte a dolgát. Megálltam mellette és a vizeletsugarammal megpróbáltam a piszoárba helyezett miniatűr kapuba terelni a miniatűr labdát. Ez az egyensúlyproblémáim miatt nem sikerülhetett, és amíg én próbálkoztam, Józsi, ez a szikkadt, vékony kis levelibéka kiment a helyiségből.
Elmulasztottam a lehetőséget, de nem bántam. Mari elvarázsolt, Mari nekem kellett és ami a legfontosabb meggyőződésem lett: Mari ENGEM érdemelt!
A mögöttem álló fülkébe mentem, magamra reteszeltem az ajtaját, és szíven lőttem magam…
Az este hátralévő idejében a bál szépével, Marival táncoltam.
Imádtuk egymást, működött a kémia, és záróra után együtt húztuk ki az utcára a teljesen elázott Józsit. Odakint esett, így tovább ázott az a lúzer.
Most reggel van, itt fekszem az ágyon, a fejem szétszakad a másnaposságtól, forog velem a világ, és alig kapok levegőt a rám nehezedő súlyos kartól, amelyhez egy olyan ragacsos hajú, bibircsókos bajszos nő tartozik, aki bűzlik a mosdatlanságtól, aki engem néz, és akinek a szemében ott lobog a soha el nem múló szerelem lángja, és aki ugyanezt látja az én szemeimben.
(Ezt az írásomat az Irodalmi Rádió 2026. évi Báint-napi pályázatára neveztem, és az Egy csókért cserébe című antológiájukban jelent meg. Őszinte meglepetésemre a második helyet sikerült vele megszereznem.)
Author: Németh István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.
