Borongós történet

*
Nem fogadta ujjongás, nem fogadta virágeső, amikor végre megérkezett, és sáros lábbal, fáradtan, egy részeg bizonytalan imbolygásával átlépte a küszöböt. Pedig nem ivott egy kortyot sem, vizet sem, nemhogy alkoholt. Talán éppen ez volt a baj. Kiszáradt kútnak érezte magát a lelkében is – a torkában is. Lerakta a bőröndjét, végigsimította egyszerű, kissé már kopottas kabátját, s megadón sóhajtva követte az asszonyt, aki a fogadására előrelépett a félhomályból.
Milyen kár – gondolta, – hogy a lélek terhét nem lehet így lerakni, ilyen egyszerűen, mint ezt a hűséges útitársat.
– Gyűjjék csak, erre, erre! – biztatta az asszony. – Ehun, itt az ágy, ez lészen a szobája… nem túl nagy, de kényelmes, megfelel?
– Igen… meg, nagyon kedves, köszönöm! – emelte rá búzavirág tekintetét a fejkendős parasztasszonyra. – Mondja csak, a mosdót merre találom?
– Ott ni, a folyosón balra, mënjën nyugodtan, az apjukom majd behozza a csomagját a folyosórul.
*
Magda jólesően könnyített magán, megmosakodott, s mire visszaért a szobába, már a pakkja is ott várta kicsomagolásra készen. Végre szemügyre vette a helyiséget, ami az elkövetkező néhány napban menedékéül szolgál. Volt minden, amire szüksége lehet: az ágy megfelelően magas és nem túl puha, pont, ahogy szereti. Asztalka két székkel, régi vágású, faragással díszített szekrény, elfér benne minden cókmókja. Az ablakból pompásan rálátni a völgyre, ennek külön megörült mindig is szeretett gyönyörködni a tájban.
Szélesre tárta az ablakot. A levegő élesen hasított be a szobába, eső utáni illat töltötte be a teret. Hm… milyen furcsa… Visszagondolt, mennyire szeretett elvonulásokra járni. Alig várta az ilyen alkalmakat: nyugalmat, békét, ihletet rejtő, jó kisugárzású tájakat becserkészni, fokról-fokra belesimulni az erdő mozdulatlannak tűnő csendjébe, egységélményeket megélni, hm… erre a gondolatra akaratlanul is csettintett a nyelvével, mint, amikor finom fűszeres bort kóstol valaki. Keserédesen felnevetett; saját magán nevetett meg a helyzet ellentmondásosságán: igen, máskor mit nem adott volna egy ilyen helyért, most meg űzött vadként, gyorsan, kocsonyaremegősen keresett megoldást, mindegy hol, csak messzi legyen, el, el innen, még a pakolást is sebtiben intézte el, zsupsz a bőröndbe mindent, ami a keze ügyébe akadt, ahogy a filmekben is sokszor látta, sosem ügyelve arra, hogy szépen, rendezetten legyen a holmi becsomagolva.
Igazán nem értem, miért használja minden filmrendező ezt a klisét, mi a pláne benne? – bukott elő egy újabb semmire sem jó gondolat a fejéből.
Sóhajtott, leült az ágyra. A szemébe könnyek tolultak. Istenem, de jó lenne megkönnyebbülni, sírni egy jót! Nehezen, zihálva vette a levegőt. Nem, nem akarok gondolkodni, még túl friss, túl fájdalmas minden.
Ma még megteheti… ma még hivatkozhat az utazás fáradságos mivoltára, az esőre, szélre, bármire, ma még mondhatja: ne most, majd… most, most lepihenek… majd holnap szembenézek mindazzal, ami elől ma még hadd meneküljek el!
Behúzódott a sarokba s úgy, ahogy volt, ruhástul mélyen elaludt.
*
Valamikor az éjszaka közepén arra ébredt, hogy elzsibbadtak a tagjai. Kibotorkált a mosdóba, majd visszajött és átöltözött hálóruhába. Aztán képzeletében ismét feltolultak a feledni kívánt jelenetek.
Annyira röhejesen sablonos és giccses az egész. Azt hittem, ilyen csak másokkal történik meg, vagy lilaszirupos-bőgős filmekben valamelyik hollywoodi sztárcelebbel. – gondolta keserű szájízzel. Munka után barátnőjével beültek egy kávéra, telefonon szólt a férjének, mire a férj az mondta, rendben, neki is van elintéznivalója a városban, és csak késő este érkezik, ne várja meg.
Hűvös, borongós idő járta, jól esett beülni a hangulatos kis kávézóba. Rendeltek egy-egy jó kinézetű habos kávét, mostanság már a kávéban is a dubaji a trend, de azt meghagyták másoknak. Beszélgettek, ahogy a barátnők szoktak. Amióta férjhez ment, már csak másfél havonta tudtak találkozni, ha pedig majd gyerekek is lesznek, nyilván még jobban ritkulnak az alkalmak. Remélte, a barátságuk elbírja ezeket a változásokat.
Kellemesen telt az idő. Az ablak mellett ültek, így ki lehetett látni az utcára, ahogy a járókelők sétáltak vagy egyéb dolgaikat intézték bevásárlószatyrokkal, mások gyerekzsibongással körülvéve. Ki-kinéztek az ablakon, s Magda hirtelen észrevette barátnője arcának színe változását. Követte a tekintetét, és az utca túloldalán a férjét látta meg, virággal a kezében; az első pillanat még ösztönösen az örömé volt, ám egy ismeretlen nőt is látott közeledni a férje felé. Magda a látványtól ledermedt: a virágcsokor a férje kezéből a nő kezébe jutott, ölelés és szájra puszi kíséretében!
Összenéztek a barátnőjével, aki zavarában csak annyit tudott kinyögni:
– Jé, mennyire hasonlít az a férfi a férjedre! Tudod, mindenkinek vannak hasonmásai, méghozzá hat, vagyis heten vannak a hasonmások, már beszélgettünk erről valamikor.
Magda idegesen rászólt:
– Ne erőlködj!
Aztán felgyorsultak az események. Sebtiben fizettek, és máris ajtón kívül találták magukat. Addigra azonban már eltűnt az iménti párocska az utcáról.
– Most mit akarsz csinálni? – próbálkozott még a barátnő, de a korábbi jó hangulatnak mindenhogyan vége volt.
– Hazamegyek! – döntötte el Magda. – Egyedül akarok most lenni, átgondolni, amit láttam.
A barátnő bólintott, és elköszöntek. Magda a hazafelé vezető úton zaklatottan kereste magában a magyarázatot, jelek után kutatott az emlékezetében, hátha volt már valami előjele annak, amit látott, csak nem vett észre vagy nem akart meglátni. Nem jutott eredményre, mert az agya nem akarta elfogadni, hogy igaz lehet, ami az utcán történt.
Hazaérve bekapcsolta a tévét, mindegy mit, csak valamit halljon alapon, bekapott pár keresetlen falatot a hűtőből, azt sem tudta, mit eszik, milyen az íze, robot üzemmódban járkált. Majd lekucorodott a kanapéra és a tévé előtt megvárta a férjét, aki valóban későn, éjfél előtt érkezett.
– Te még fent vagy? – kérdezte meglepetten.
– Megvártalak. – szólt hűvösen Magda, és a szokásos puszi elől is kitért.
*
Meglehetősen gyötrelmes, megalázó és megrázó órák következtek. Kérdések tömkelege már-már vallatás szintjén, vádaskodások oda-vissza, kínvallomás, egyre nagyobb hangerővel, veszekedés a javából. A férj eleinte tagadott, majd bevallotta, hogy már fél éve tart a kapcsolata azzal a másik nővel. Hajnali háromkor tértek észhez, hogy le kéne feküdni aludni, mert holnap még munkanap.
Aznap éjjel már külön aludtak.
Magda másnap beteget jelentett, úgy érezte, képtelen most a munkára figyelni – és ki kell találnia, mit tegyen, mert teste-lelke irtózott attól, hogy a férje még egyszer megérintse a történtek után. Elméje lázasan kutatta a megoldást, hová, merre mehetne. Sehogy sem akart a lakásban maradni, mert a férje egy ponton azt is elárulta, hogy a nővel már itthon is voltak kettesben, amikor ő dolgozott.
A férj ma hamarabb jött meg a munkából, mint mondta, nem tudott fejben ott lenni, ezért rosszullétre hivatkozva hazakéredzkedett. Szóba álltak ugyan egymással, próbáltak beszélgetni, de újabb meddő vitákba és megint csúnya veszekedésbe torkollott az egész.
– Sosem voltál normális! – vágta Magda fejéhez a férj, s ez volt az a pillanat, amikor kapta a bőröndjét, és hevesen beledobálta a holmiját, ami a keze ügyébe akadt. Úgy érezte, megfullad, ha még egy pillanatig egy légtérben maradnak.
*
A többit már tudjuk. Magda megérkezett a szállásra, elfoglalta a szobát, és most az éjszaka közepén lepörgette maga előtt az eseményeket. Jó lett volna megkönnyebbülni, de csak fetrengett az önvádban, a haragban a férje iránt; a kétségek alaposan meggyötörték, aztán valamikor hajnaltájban nyomta el az álom ismét.
Mire megébredt, a konyha felől kellemes illatok áradtak. Magda rendbe szedte magát, majd beköszönt a háziakhoz, akik barátságosan üdvözölték, kávéval és tojásrántottával kínálták. Elfogadta, mert most különösen jól esett a lelkének minden egyszerű, kedves gesztus.
– Hová lészen a mai útja, kisasszony? – kérdezte a házinéni.
– Ma csak kisétálok az erdőbe, ismerkedem a környékkel. – válaszolta neki.
– Jóféle káposztás csuszát főzök meg köményes rántott levest, szereti?– kapta az újabb kérdéseket, s félmosollyal bólintott, hogy igen.
– Akkor ezt megbeszéltük, amikor visszaér, ëgyën bátran, itt talál majd mindënt a tűzhelyën.
*
Magda megköszönte, majd a kabátjáért nyúlt, és elindult az erdőbe sétálni. Ott tiszta levegő várta, madarak, itt-ott kisebb erdei állatok, virágok. Úgy szívta magába ezt a nyugalmat, mintha ezen múlt volna az élete! S talán ezen is múlt. Séta közben átgondolta az egész házasságát, ami éppen két éve tartott, annak minden örömét, néha értetlenségét és olykor bánatát is, s mire visszakanyarodott az úton, addigra sokkal tisztábban látott és érzett mindent.
A lelke persze, fájt, de kétségbeesés és önvád helyett végre meglátta, hogy az élet itt még nem ér véget, lehetnek még újabb tervei, céljai. Ez a felfedezés örömmel és izgalommal töltötte el. Elhatározta, hogy folytatja az angol nyelv tanulását, amit már egyszer elkezdett, de félbe maradt, meg a mindennapi mozgást is beiktatja, lám, milyen jó ez a séta is! Kigondolta, hogy a szálláson összeírja, pontokba szedi, milyen újdonságokat enged be az életébe. Újabb ismerkedésről szó sem lehet, hiszen még ezen sincs túl, ami a férje és közte történt, és nem is tudja, mikorra dolgozza fel.
Gondolataiból a gyomra korgása zökkentette ki. Észre sem vette, mennyire elszaladt az idő. Visszatért hát a házhoz, evett az egyszerű, paraszti ételből, aminek olyan nagymama főztje íze volt, hálás volt érte, hogy ma nem kellett saját magának gondoskodnia az evésről.
Ebéd után bevaszkarodott a szobájába és már lényegesen jobban érezte magát, mint tegnap. Új remények, új célok bukkantak fel a semmiből. Már nem érezte annyira elveszettnek magát. Halványan elmosolyodott és elszunyált a békés félhomályban. Kimerítő tud lenni a csalódás.
*

(© Nagy Erzsébet – 2025.november)
2026. február 8. Üdvözlöm az erre járókat!🙂
Ahogy a címe is mutatja, igen, ez egy borongós történet – a végén azért felcsillan a remény, hogy talán túl lehet élni az ilyen és hasonló, fájdalmas eseményeket is az életünkben… aztán persze, kinek, hogy… egyéni, ki, hogyan és mennyi idő után tud helyrerázódni, talpra állni…
Ez a novellám a képen látható Antológiában jelent meg, melyet szintén tegnap kaptam kézhez…🙂.
Köszönöm a lehetőséget!🌻

(Eredetileg a gondolatokat dőlt betűkkel írtam – itt hiába igyekeztem ugyanúgy megjeleníteni, de remélem, teljesen érthető, hol van belső monológ!)

Author: Nagy Erzsébet

Nagy Erzsébetnek hívnak, alkotó emberként szeretem a betűk, szavak, gondolatok világát. Tulajdonképpen már gyerekkoromtól írok – ahogy az olvasás, úgy az írás is nagy örömforrás a számomra. Szeretem megélni azt a pillanatot, amikor „megjön az ihlet”. Az annyira jó érzés ! 🙂 Szeretem, amikor megérint egy-egy téma, egy szó, egy életérzés, valamilyen saját élmény vagy mások élménye…egy kép, egy festmény…bármi és elkezd bennem dolgozni, formálódni. Megérint, aztán hagyom odabenn érlelődni. Ez változó – olykor csupán pillanatok, de lehet akár 1 nap is, akár hetek-hónapok, ezt nem én döntöm el…van olyan versem, amit évekig hordoztam a lelkemben, mire meg akart születni. Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is. Az alkotás során átjár az öröm. Aztán van, hogy 2-3 napig még formálódik, jön egy-egy jobb, frappánsabb kifejezés…akkor azokat átírom… Szeretek játszani a betűkkel – és szeretek több műfajba is belekóstolni. Bolondosakat is írok, ahogy komolyabb hangvételűeket is. Időközben kialakult a saját stílusom, nálam nem kell azon morfondírozni, hogy "vajon, mire gondolt a költő", mert pontosan lehet tudni. A téma persze, nem mindig kellemes, ahogy az Életben sem csak piros betűs-szívecskés napok vannak. Amit még nagyon fontosnak tartok, az az anyanyelvünk ápolása, ez szívügyem...