(avagy nem mind arany, ami fénylik?)
Az idei Valentin-napom igazán különlegesre sikeredett!
Bár reggel még semmi sem utalt arra, hogy ezen az átlagos szombaton kevésbé átlagos kalandokban lesz majd részem, a végére aztán mégiscsak meglepődtem az események alakulásán. No, de kezdjük is mindjárt az elején!
Életem szerelme, Béla, kirándulni hívott, és én örömmel támogattam az ötletét, habár nem igazán értettem, hogy abban a kegyetlen hidegben miért éppen a természetbe vágyik. Jobb lett volna, ha inkább valami jó kis filmre ülünk be egy moziba vagy egy étterembe egy pizzára, esetleg tarthattunk volna egy bevásárló körutat is. Mindegy, a lényeg az lett volna, hogy valami jó kis meleg helyen legyünk.
De azért így is örültem, hogy végre együtt töltjük a napot, hiszen az utóbbi időben a sok munka, illetve tanulni való miatt eléggé elhanyagoltuk egymást. De most, hogy már mindketten szerencsésen magunk mögött tudhattuk a vizsgaidőszakot, végre jöhetett a jól megérdemelt szórakozás is! Tehát, eszem ágában sem volt nemet mondani a meghívására.
Persze, már a reggelem is rosszul indult, késve ébredtem. Babonás óvatosságomról is elfeledkezve, bal lábbal keltem fel…
ráadásul a jobbra nem találtam a papucsomat! Égre-földre kerestem a lakásban, de nem került elő, kiszaladtam tehát az erkélyre. Bíztam benne, hogy Morzsa kutyám talán oda vonszolta ki. De igyekezetem hiábavaló volt, mert se kutyára se papucsra nem bukkantam, csak a felső szomszéd rázta a rongyot…
éppen rám, mert reggelente szokott takarítani, és imád bosszantani engem.
Most azonban nem volt időm ezzel foglalkozni, amúgy is késésben voltam. Visszatérve a lakásba, még szerencsésen elkaptam az asztal alá iszkoló kutyát, és a papucsot erőnek erejével kivettem a szájából összerágcsálva, szétszaggatva.
Lenyeltem gyorsan a bosszúságomat, hogy a reggelire koncentrálhassak, de ekkor szembesültem a ténnyel, hogy nincs mit a tejbe aprítanom…
vagyis nincs mit ennem, mert a bátyám, aki hajnalban dolgozni ment, elvitte az összes kenyeret. Sebaj! Öntöttem a tejbe egy kis gabonapelyhet, és közben két legyet is ütöttem egy csapásra…,
akik téli álmukból feltámadva, éppen az én ételembe akartak belekóstolni. No, azt már nem! Kikérem magamnak ezt a szemtelenséget!
Az öltözködéssel és a sminkkel nem sokat törődtem, magamra kaptam, ami először a kezem ügyébe akadt, kézbe vettem a hátizsákom, és már rohantam is. Nyitva volt az ajtó, a bátyám ugyanis elfelejtette bezárni, amikor elment. Így nem tehettem mást, mint indulás előtt még beadtam a kulcsot…
a szomszédba, hogy a feledékeny tesó majd bejuthasson a lakásba, ha korábban érne haza, mint én.
Csak tíz percet késtem a találkahelyről, de szerencsére Béla megvárt…
a kezében egy vörös rózsával, amit a türelmes várakozása termett. (avagy az is lehet, hogy vette valahol, de ez most igazán részletkérdés)
Van egy kis tó a városunk határában, oda indultunk először. Csúszkálás helyett azonban Béla bevitt engem a sűrűbe…
akarom mondani az erdőbe, mert ő is ugyanúgy imádja a fákat, akárcsak én.
Megilletődve bandukoltunk az ösvényen kéz a kézben. A csend szinte tapintható volt körülöttünk, a fák csupasz ágaikat elernyesztve még mélyen aludtak.
Így egy ideig nem is zavarta meg semmi meghitt andalgásunkat, édeskettesben lépkedtünk a keményre fagyott ösvényen. Biztos voltam benne, hogy rajtunk kívül nincs az az őrült, aki ide merészkedne ebben a csípős időben. Hiába is próbált bennünket felmelegíteni a felhőkkel bújócskát játszadozó napocska, igazából még nem sok ereje volt.
Aztán ugyancsak meglepődtem, amikor útközben szembe jött velünk egy vadász, aki azzal dicsekedett, hogy hajnalban mekkora bakot lőtt ….
pedig eredetileg vaddisznót szeretett volna. Persze, így is nagyon örült a zsákmánynak, amit éppen akkor készült elszállítani, miután az erdészettől megkapta rá az engedélyt.
Közben favágók is érkeztek, és a békés erdő csendjét csattogó fejszék, és berregő fűrészek zaja törte meg.
Aztán egyszer csak megláttuk, hogy a legkisebb fakitermelő igazán nagy fába vágta a fejszéjét…
mert éppen az erdő legszebb, legterebélyesebb tölgyét szemelte ki magának. Mindketten igazi lokálpatrióták vagyunk, ezért hát azonnal megpróbáltuk lebeszélni erről a meggondolatlan tettről. Szerencsére sikerrel jártunk, és habár az elején nem engedett a 48-ból…
végül mégiscsak elfogadta, hogy elég lesz negyvenhét fát is kivágni. Így legnagyobb örömünkre kedvenc tölgyünk megmenekült a pusztulástól! Milyen jó lesz majd a nyáron piknikezni alatta!
Nem sokkal később forró ábrándjainkból visszatérve a hideg valóságba, inkább a tettek mezejére léptünk…
azaz a mező felé vettük az irányt, de sajnos azt már nem találtuk. Ősszel ugyanis valaki felszántotta és bevetette, így tehát a futás helyett inkább a csúszkálást választottuk. Hagytam, hogy Béla végre jégre vigyen…,
és bár korizni egyáltalán nem tudok, a kedvéért még ebbe a kalandba is belementem.
De meg is jártam, mert időnként jó nagyokat puffantam a kemény jégen! Istenem, mit meg nem tesz az ember a szerelméért! Bár utólag most már azt is bevallhatom, hogy minden kék-zöld foltom ellenére én mégis nagyon élveztem az egész kiruccanást: végre együtt tölthettünk egy kissé őrült, de önfeledt napot, és ez volt a legfontosabb számomra.
Hanem az én hőn imádott Bélám még ennyi próbatétellel sem érte be, és amikor már kezdtem fellélegezni, és azt hinni, hogy túl vagyok a nehezén, előállt még egy meglepetéssel! Elvitt egy közeli lovardába is, hogy megmutassa nekem, mennyire képzett ebben a sportágban is.
A tulajdonos azonban kicsit megtréfálta őt, mert elég izgága lovat adott alá…
és hopp! Az állat tiltakozva felágaskodott, és Béla nyulat fogott az egyik bokorban…
akarom mondani, csak fogott volna, ha a szerencsétlen, megriadt nyuszi ügyesen el nem iszkolt volna. Esés után az én pórul járt lovagom megnyugtatott, hogy ne aggódjak, jól van, és nem esett le az aranygyűrű az ujjáról…
amit talán még az életénél is jobban féltett, hiszen még a nagymamájától kapta egyszer karácsonyra.
Persze volt nála másfajta gyűrű is, ami miatt izgult, de erről én még akkor mit sem sejtettem.
Ez az esés aztán végleg elvette Béla kedvét is a további extrém és kevésbé extrém kihívásoktól, és végre elindultunk haza. Mivel a járt úton mentünk és nem a járatlanon, így elég gyorsan vissza is értünk a házunk elé.
Ott aztán végre kiderült az is, hogy mire volt jó ez az egész hercehurca.
Az én drágaságom igazából csak időt szeretett volna nyerni, mielőtt felteszi nekem a NAGY KÉRDÉST, és megkéri a kezem, amire én egyből kosarat adtam neki…
Ugyanis éppen akkor vettem ki a piknikkosarat a kocsiból, amit igazából feleslegesen vittünk magunkkal, mert kinek is volt kedve enni abban a hidegben?
Szóval válasz helyett először a kosarat nyomtam a kezébe, mert annyira meglepett a kérdése, de aztán könnyekig meghatódva borultam a nyakába.
Tehát, minden jó, ha a vége jó: én igent mondtam, és végül is így kerülhetett pont ennek a különös történetnek a végére, és az eljegyzési aranykarika az ujjamra, amiről csak később tudtam meg, hogy talán nem is arany… de hát ismerve a szólást, ajándék lónak vagy inkább gyűrűnek…
No, de ez már legyen inkább egy másik történet kinek-kinek a fantáziája és szólásismerete szerint! 😊
Author: Bencze Margit
Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......
