Kedves Naplóm!

„Kedves Naplóm!
Lassan egy éve, hogy újra én irányítok. A bestia sokszor megpróbált kitörni, de szerencsére elég jól el volt zárva, kénytelen volt benn maradni a zárkában.
Nagyon sokat gyakoroltam, edzettem, nehogy megint el tudjon szabadulni. Megtanultam új mantrákat és varázsigéket, igyekeztem minél jobban kontrollálni az energiákat, és még vésztartalékot is sikerült képeznem.
Egy öreg mester azt mondta, nagyon veszélyes egy ilyen szörnyeteg mellett ekkora erőt felhalmozni, mert ha hozzáférne, akkor ösztönből tudná, hogyan kell használni. Egy időre kételkedni kezdtem, de végülis rájöttem, hogy ő a bestiát szolgálja. Az ösztönöm azt súgja, csak akkor kaparinthatja meg a tartalékaimat, ha félek attól hogy ez megtörténik.
Tegnap reggel nagyon morajlani kezdett a mélység. Zúgást, vérfagyasztó sikolyokat, gonosz nevetést hallottam a börtön felől. Az őrök szerint hetek óta tervezgetett már valamit. Nem szóltak, mert annyira biztosak voltak abban, hogy nem szabadulhat ki, aminek nem örültem, mert az önteltség még a bestiánál is veszedelmesebb dolog. Megrémültem, és éppen ezért csak ma délután mertem lemenni hozzá.
Az asszony nagyon rendes volt – elkísért, amíg el tudott jönni velem, aztán mielőtt lementem volna a kazamatákba, elmondta nekem, hogy én vagyok a hőse, és büszke rám, amiért le tudtam győzni a bestiát. Tudom, hogy ő is tudja hogy ezt a szörnyszülöttet nem volt elég legyőzni, ezt benn is kell tartani a láncain, de jól esett a belém vetett hite.
A bestia most is vicsorgott és morgott, de nyájasan beszélt velem. Azt ígérte, ha kiengedem, és hagyom hogy végigcsinálja a tervét, a végén sokkal szabadabb leszek. Nagyon veszélyes teremtmény, de ő pont fordítva működik, mint a Medusza: az ő ereje éppen akkor nem fog rajtam, ha a szemébe nézek, és úgy mondom ki, hogy nem engedem onnan sehova. Csakhogy ha a szemébe nézek, és bizonytalan vagyok, akkor azonnal le tudja rázni a béklyókat magáról, és akár elevenen szét is téphet ott helyben.
Én szerencsés ember vagyok, mert megvannak a kis mágikus amulettjeim, amik meg tudják őt fékezni baj esetén is. Láttam, ahogy sorban izzanak fel a bennük rejlő parányi kristályok, és egy kicsit elszégyelltem magam amiért ennyire sokat kell vele foglalkoznom. Elgondolkodtam, hogy vajon azért védenek meg az amulettek, mert valóban varázserejük van, vagy csak azért, mert hiszek bennük. Az viszont egészen biztos, hogy ha sokáig nem látogatom meg, akkor biztosan kiszökik a bestia, és akkor még rosszabb lenne, hiszen nem is tudnám, hogy lecsaphat rám.
Ezt most megúsztam, de fontos tanulság, hogy máskor nem szabad ennyi ideig egyedül hagynom.
Egyes szóbeszédek szerint van aki még be is tudja idomítani, de az most eléggé lehetetlennek tűnik nekem. Ahhoz nem elég erősnek lenni, bátorság is kell hozzá. Talán majd egyszer…”
Letettem a tollat, hagytam megszáradni a tintát a papíron és bezártam a naplót. Elindultam vele a rejtett fiók felé, ahová az ennyire személyes dolgaimat elzárom. Kioldottam a titkos zárral, de mielőtt kihúzhattam volna, egy pillanatnyi borzongás szaladt át rajtam. Szinte éreztem a bestia szájának orrfacsaró bűzét, ahogy az üres szobában hallani véltem egy suttogó hangot:
„Vajon mi lehet az, amit még a saját kis naplócskádba sem mersz leírni?”

Author: Baukó Tamás

De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...