Volt a főúttól párszáz méterre, közvetlenül a patak mellett egy tessék-lássék módra, szemmel láthatóan közösségi összefogásból épült biciklis ugratópálya. Az oda járók között akadtak, akik tudni vélték: engedély nélkül épült az egész – egy nagyjából öt-tíz buckából álló kis pálya, és egy őrtoronyra emlékeztető, faszerkezetű épület. Azt beszélték, csak azért nem bontotta le az önkormányzat, mert volt annyira stabil, hogy rendeltetésszerű használat esetén ne legyen veszélyes. Elősegítette a Torony fennmaradását az a tény is, hogy a mentőállomás alig egy kilométerre, a főút túloldalán állt, meg persze az is, hogy fennállása hat éve alatt talán csak egy-két baleset történt ott. Nyilvánvalóan nem csak kerékpározni jártak oda a fiatalok: idővel egy tűzrakóhely, és szintén házibarkács megoldásokkal eszkábált padok is megjelentek ott, ahová hétvégente sereglettek a szabadságvágyukat megélő középiskolások, a szorgalmi időszaktól leszedált egyetemisták, és azok, akik érettségi után egyből dolgozni kezdtek. Balázs érdekes mintázatot figyelt meg; úgy vélte, spontán leosztódott hogy mikor ki használja a Tornyot – ő például hétköznap koraesténként, vagy hétvégente szürkületkor járt oda.
Olyankor már nem a kerékpárokról szólt az a hely, sokkal inkább a fiatal felnőttkorba belépők vették birtokba a padokat, a tűzrakót, és az őrtorony alsóbb szintjeit. Fura módon, csak ritka esetekben volt jelen egyszerre több társaság is. Napnyugta után előkerültek a nyársak, felszisszent néhány doboz sör, és a hordozható hangszórókat sokszor felváltották a gitárok. Így történt ez aznap este is, és ahogy Adrián elővette a tokjából a hangszert, egy kaján vigyor kíséretében Norbira nézett.
– Írok neked egy dalt arról, hogy te nem is magyar vagy hanem valami kém.
Norbi gondolkodásmódja, de főleg a hozzáállása az élethez sok ponton annyira egyedülálló volt, hogy a srácok egy ideje már azzal ugratták, hogy ő nem is magyar, hanem valami kém. Norbinak esze ágában sem volt tiltakozni, sokkal inkább kacagva bevallott mindent.
– Az vagyok! Egyenesen a titkos háttérhatalom főnöke küldött ide, hogy néhány kilátástalan életű pesti suttyóról írjak jelentéseket.
– Mert melyikünknek van élete? – vágott közbe Balázs.
– Az első száz alkalommal még legalább a szánalomkacaj járt ezért a poénért, de most már unjuk – szögezte le Adrián, majd hangolgatni kezdte a gitárt.
– Nos, Miszter Abszolút Hallás, milyen akkordokat javasolsz? – intézte a kérdést Balázs felé, aki nagyon büszkén hirdette magáról hogy abszolút zenei hallása van, de ennek ellenére soha egyetlen hangszeren sem tanult meg úgy igazán játszani. Ettől függetlenül azért mégiscsak konyított egy kicsit a gitározáshoz – noha ezt balkezessége miatt sosem tudta mások hangszerén megmutatni, nagyon egyszerű dallamokat el tudott játszani furulyán is, és – legalábbis ahhoz képest, hogy minden tudását internetes oktatóvideókból gyűjtötte – kifejezetten szépen zongorázott. Balázs egy pillanatig habozott a válasszal, aztán csillant a szeme.
– Hm. Mit szólnál egy A-moll, C-dúr, G-dúr kombóhoz?
Adrián pengetni kezdett, majd még mindig játék közben elismerő bólintással hagyta jóvá az akkordkört, kiegészítve egy D-moll-lal. Norbi eközben megrakta a tüzet, és kivette a táskájából a sütésre szánt szalonnát, a kenyeret, és néhány doboz sört.
Akkorra ért oda Ernő is. Alighogy leszállt a motorról, néhány úgymond cifra kifejezés kíséretében hírül adta, hogy odafelé menet „megállt alatta a vas”, és kérdéses volt, hogy egyáltalán meg fog-e érkezni.
– Látom épp művészkedtek, nem pofázok bele – zárta a kis monológját.
– Épp arról írnak dalt a művészurak, hogy nem is magyar vagyok, hanem csak egy kém.
Adrián arra a hazugságra hivatkozva tette félre a gitárt, hogy szeretné megtisztelni a társaságot a jelenlétével, de valójában csak egyáltalán nem volt ötlete, így rábízta magát a beszélgetés sodrására. Ernő levette a motorjáról a táskáját, és ő is elkezdett kirámolni az asztalra.
– Szerencsétek van – narrálta önmagát kissé darabosan – mert tegnapelőtt mentek haza a vidéki rokonok, úgyhogy most aztán kész zsibvásár volt a kamrában.
Került elő sonka, szénsavas üdítőből legalább két üveg, és első ránézésre úgy hat doboz sör – mindegyik másfajta.
– Mindenre szabad a vásár, kivéve erre – bökött rá valami koffeines italra – mert ma vezetek, hétfőn meg vizsgázom, úgyhogy erre szükségem lesz.
Balázs szeme felcsillant, és azon nyomban magához ragadta az egyik doboz sört.
– Azt hittem, ezt már régóta nem is árulják! Ha nem bánjátok, én ezt lestoppolom!
Idő közben nyársra tűzték a szalonnákat, hagymákat, és mivel nagyon előrelátóan előre szeletelt kenyeret vásároltak azt már nem kellett felvágniuk. Már az első zsírcseppek is rákerültek a hatalmas karéjokra, Adrián azóta kétszer vette kezébe a gitárt, és kétszer tette azt le mindig valami elegáns indokra hivatkozva: egyszer sürgősen meg kellett forgatnia a nyársat, egyszer pedig fát kellett tennie a tűzre – arra a tűzre, amit egyébiránt Norbi úgy táplált, gondozott, mintha csak a gyereke volna.
Egyszer aztán Balázs kezébe került az a bizonyos doboz, és alighogy felszisszentette, Norbi elvigyorodott.
– Tudjátok, én ezt a fajtát már meguntam.
– Azt tudom, hogy ez a fajta megosztó, de hogy lehet ennek megunni az ízét?
Fiatal koruk ellenére már mindannyian jónéhány éve dolgoztak, mindannyiuk megjárt már néhány igazi munkahelyet. Norbinak ezek egyike volt a Sörgyár. Olyan hanglejtéssel kezdett bele a történetbe, mint aki a régi szép időre gondol vissza.
– Hát tudjátok, ugye lehúztam jó egy évet a Sörgyárban, ahol többek között ezt is gyártják – a fiúk bólintottak – Na, volt ott is egy kantin, de abban nem csak kaját adtak, hanem minden pénteken csapra tettek kétféle sört. Ritkán ugyan, de ez volt az egyik, és bár nem nagyon szerettük, azért mindig megittuk, nehogy másnak jusson…
Adrián hangos nevetése szakította félbe a történetet.
– Oké, belátom: tévedtem! Te ízig-vérig magyar vagy, ha megiszol valamit ami nem is ízlik, csak hogy másnak ne jusson!
Author: Baukó Tamás
De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...