Soha nem gondoltam volna, hogy valaki, aki két évtizeddel ezelőtt még idegen volt, ma már úgy hiányozzon, mintha a jobb karomat veszítettem volna el. A jobb karomat, amit habár nem emelek fel minden egyes pillanatban, az életem szerves részét tölti ki. A jobb karomat, ami mindig ott van, hogy támaszkodhassak rá, mégsem kér semmit cserébe. A jobb karomat, amely most papírra veti Bálint történetét, míg bal társa a pulóverem ujjával törli le arcomat.
Bálinttal először édesanyám találkozott egy kellően hideg januárban. Akkoriban még nagyszüleim otthonában laktunk, amelynek környékén az ilyen esetek a napok átlagos részeivé váltak. Abban az utcában látta meg édesanyám Bálintot ácsorogni a kapu előtt az egyik szomszéddal, aki néhány közömbös szó és egy zárkattanás után visszatért meleg lakhelyére. De Bálint nem tartott vele, ehelyett fel és alá kezdett járkálni az utcában. Lábai remegtek minden egyes lépésnél, fejét leszegve próbált menekülni a fagy elől, ami csípte az orra hegyét. Édesanyám mindig is olyan nő volt, aki szívén hordta mások gondjait és problémáit, így a dolgot annyiban nem hagyva becsengetett néhány közelben lakóhoz, hátha valaki tud bármit is az utcában megjelenő, kissé koszos és sovány alakról. De a válasz mindenhol ugyanaz volt: Bálint már napok óta a környéken tengette életét, alkalmanként élelemért fordulva azokhoz, akik észrevették ajtójuk előtt. Egyesek sötét szavakkal illették a kelletlen idegent, de édesanyám csak fejét rázva, rosszalló tekintettel nézett mindenkire, aki az utca árvájának bármi rosszat kívánt. Így maga mögött hagyva a mit sem törődő szomszédokat, minden bátorságát összeszedve lassan megközelítette Bálintot, aki édesanyám meglepetésére meleg szívvel fogadta őt. Szívesen fogadott el bármiféle ételt és italt, azonban a leginkább az emberi társaságnak örült, amely melegnek hatott még azon a csípős januári napon is. Édesanyám attól félve, hogy az otthontalan sorsa végzetes lehet a könyörtelen téli utcákon, felajánlotta saját otthonának melegét.
Természetesen nagyszüleim nem voltak elragadtatva lányuk önzetlen cselekedetétől, azonban Bálint szerencséjére szüleim nem sokkal ezt követően fejezték be az építkezést a külvárosban, ahová négy helyett már öten folytattuk utunkat. Bálint csendes teremtmény volt, így múltjáról nem sokat tudtunk meg, csak azt, hogy addigi élete nagy részét az utcán tölthette. Ez jól megmutatkozott abban, hogy eleinte nem bírta jól a bezártságot. A konyha sarkában berendezett zug habár meleg és kényelmes volt, az idegentől félve és szabadsága után vágyakozva Bálint sírása bezengte az egész házat. Elsőként édesapám elégelte meg Bálint éjszakába nyúló zokogását, ezért úgy döntött, hogy ha nem jó se a házban, se pedig az utcán, akkor az új családtag a kertben fog helyet kapni. Az ötlettől felbuzdulva édesapám a megmaradt építőanyagokból barkácsolt Bálintnak egy kisebb házikót, ami védett volt minden időjárástól és kerti néptől. Ez persze nem azt jelentette, hogy Bálint nem volt szívesen látva a házban, időnként be-benézett mihozzánk, ami sokszor váratlanul ért engem.
Akkoriban még általános iskola alsó osztályába jártam, gyermeki fejjel nem pontosan értettem, mit keres nálunk ez az idegen, akit mindenki Bálintnak hív. Egy furcsa alak, aki más volt, különbözött tőlem, mégis ugyanannyi figyelmet kapott. Szüleim úgy beszéltek vele, mintha csak saját vérükkel társalognának, még vendégeink is örömmel mutatkoztak be neki és érdeklődtek sorsa felől. Akkor úgy hittem, hogy mindenki jobban szereti Bálintot, mint engem. Hamarosan azonban – még éretlen kobakommal is – észrevettem, hogy a felnőttek miket beszélnek az új családtagról. Hallottam nagyszülőket, nagynéniket, nagybácsikat, még szomszédokat is arról suttogni, hogy szüleim micsoda felelőtlen emberek egy Bálinthoz hasonló utcai idegen otthonukba való fogadásáért. Mégis milyen betegségeket terjeszthet egy otthontalan kívülálló? És ha kárt tesz bármiben, míg a család alszik? Mi lesz, ha bántja a gyerekeket? Ezekkel és hasonló gondolatokkal tömött agyammal úgy kezdtem el Bálintot kerülni, mintha egy darázzsal teli fészek körül lépdelnék. De lassú mozdulataim és visszafojtott lélegzetem ellenére Bálint nem adta meg magát a kettőnk között húzódó, láthatatlan falnak. Nem tett semmi magasztosat vagy meghökkentőt: egyszerűen csak ott volt. Ott volt, amikor egyedül játszottam a kertben, és ott volt, amikor az iskolából hazajőve egyedül írtam leckémet a konyhában. Így mégsem állíthatom, hogy egyedül voltam, ez pedig éppen elegendő volt ahhoz, hogy a Bálintot ért aljas feltételezések elszálljanak és a helyükre közös emlékek kerüljenek.
Így történt, hogy Bálint a család valós, állandó ötödik tagjává vált, akinek a jelenlétével egy idő után a rokonok is megbarátkoztak. Egyeseknek még így is akadtak fenntartásaik, de a két fél közötti konfliktust könnyen ki tudtuk küszöbölni a kellemetlen vendégek meg nem hívásával; habár Bálint sosem vette zokon, ha valaki nem kedvelte. Mint már említettem, csendes teremtmény volt: nem lehetett hallani, hogy valaha is panaszkodna, sóhajtozna vagy dühöngene. Különösen szerettem benne, hogy milyen hallgatóság volt. Annyi átélt borzalom és szörnyűség után Bálint mindig ott volt, hogy elmondjam neki, mi bántotta a lelkemet és sosem kritizált olyanokért, amire mások megvetően néztek volna. Ő csak rám nézett és a sötétbarna szemeiben láttam, hogy pontosan tudja, mit érzek. „Ez a mi titkunk marad”, mondtam neki százszor, Bálint pedig egyszer sem oldotta fel a szájára zárt lakatot.
De nem csak mi szerettük időnket Bálinttal tölteni: ez fordítva és éppúgy igaz volt. Emlékszem, amikor nyáron a forróságban a kerti csapból jövő hűs vízzel locsoltuk magunkat, és emlékszem, amikor télen minden erejét bevetve húzta alattunk a szánkót az udvar egyik végétől a másikig. Azonban amit igazán szeretett, az az étel volt. Édesanyámmal való találkozása előtt Bálintnak sokszor kellett nélkülöznie az életben, nem úgy mint azután, hogy hozzánk került. A család egyik tagja sem sajnálta tőle az ételt, mindig jutott neki minden finom falatból. A húst bármilyen formában feltétel nélkül elfogadta, de nem állt messze tőle a különböző zöldségek fogyasztása sem. Ezek közül a kedvence a krumpli volt, ami jöhetett reggelire, ebédre és vacsorára is. Bálint élete már-már olyan jó volt nálunk, hogy hamar felszedett magára néhány kilót, amitől karcsú alkata egy inkább hengerre emlékeztető formává vált. Növekedése addig tartott, míg egy orvosi látogatás során a doktor megjegyzést nem tett Bálint súlyára. Akkor észbe kapott az egész család és azon kezdett el gondolkozni, hogyan bírhatnánk rá Bálintot, hogy ne csak a konyha és kuckója között ingázzon. Mivel másfajta mozgásmódot nem fogadott el, közösen folytatott sétákkal kellett meggyőznünk, amik lassan a hétköznapok átlagos részeivé váltak.
Ahogy teltek a hetek és a hónapok, a séták és a játékok, egyre idősebb lettem, elkezdtem a középiskolát is. Azonban az idő előrehaladása nem csak az én növekedésemet jelentette. Bálinton megjelentek az első ősz szálak, amik lassan csoportosulni kezdtek. Az arcán lévő szőr kifehéredett, mint a gyepre esett friss hó, amiben közösen heverésztünk. A fogai elkezdtek megromlani, amivel egykor a kamrából csent céklát ropogtatta. Bálint megöregedett, az öregség pedig mind tudjuk, hogy a testi jóllét általános romlásával jár együtt. Legalábbis ezt hittük, egészen addig, míg Bálint egy nap vért nem köhögött fel. Az esemény váratlanul érte az egész családot. A hirtelen pánik tucatnyi orvosi vizsgálatba torkollott, amikben reménykedtünk, hogy eredményükkel megmentenek bennünket egy végzetes diagnózistól. De az imáink nem találtak meghallgatásra. Rák, méghozzá áttétes. A daganat elkezdte Bálint tüdejét felemészteni, ami már visszafordíthatatlan állapotban volt. Az orvos a büntetés kimérése után kifejezte részvétét felénk, majd hazaküldött bennünket azzal a jó tanáccsal, hogy használjuk ki a megmaradt időnket. Így Bálint többé nem volt játékokkal kínozva, nem volt diétára fogva, és nem volt egyedül a kertben hagyva. Szerettük volna a hosszas sétákról is lebeszélni, de Bálint csak abba egyezett bele, hogy a kitérők hosszát és gyakoriságát csökkentjük le; a teljes kimaradásról szó sem lehetett.
Talán ez volt az, ami Bálintot igazán életben tartotta a következő hónapokban. Számunkra úgy tűnt – és lehet így is volt –, hogy megvénült családtagunk egyáltalán nem érti állapotának súlyát. Ugyanúgy vidáman üdvözölt minket nap mint nap, várta az esti sétákat és ücsörgött a kertben, amikor az időjárás csak engedte. Egészen addig, míg Bálint mozgása le nem lassult, lábai fel nem adták a harcot. Kis idő múlva már a kapuig történő séta is megerőltetőnek bizonyult számára. A felállások és leülések nehézkesen mentek, előfordult, hogy Bálint elvesztette egyensúlyát és visszaesett a padlóra. Jól formált alkata is, amiért annyit küzdöttünk közösen, visszanyerte régi, kikerekedett alakját. A köhögések és hörgések is egyre rosszabbá váltak: a parkettán hagyott, egyre növekvő vérfoltok galádul árulkodtak arról, hogy Bálint már nem lesz jobban. Éjszakánként a szobákból is hallottuk, ahogy szeretett ötödik tagunk nehézkesen veszi a levegőt; visszasírtuk azokat az estéket, mikor pityergése zavarta álmunkat. És mindezek ellenére Bálint mégis örömtelien hunyorgott ránk minden egyes alkalommal, amikor mi könnyeinket visszatartva bámultunk bele azokba a sötétbarna szemeibe.
Januárt írtunk, amikor elérkezett a végzetes este. Emlékszem, hogy mindannyian a nappaliban ültünk, apám a tévén lévő adásokat kapcsolgatta, míg édesanyám a vacsorát készítette. A frissen sült csirke illata belengte az egész házat, amiből Bálint előleges kóstolót is kapott; nem felejtem el, hogyan irigykedtem rá ezért. Miután befejezte az apró darab rágcsálását, a konyha felé indult, azonban már sosem tudjuk meg, vajon mi okból. Bálint összeesett a hideg kövön. Édesanyám után kiabálva hamar körbeálltuk Bálintot, gondolva, hogy lábai újból elárulták őt. De Bálint orrából egy számunkra ismeretlen, áttetsző folyadék szivárgott, ami lassan vörössé színeződött át. Levegőért való kapkodása elnyomta a háttérben szóló tévé zaját, amit percekkel azelőtt még mindannyian áhítattal néztünk. Édesanyámon eluralkodott a pánik és már nyúlt volna a telefonért, hogy orvosi segítséget hívjon, de édesapám megállította. Könnyek folytak annak a férfinak a szeméből is, aki sosem mutatta ki gyengeségét mások előtt. Én pedig csak álltam és a tehetetlenség szörnyű érzése fogott el. Egyszerre találtam magam dühösnek és hitetlennek, de a legmélyén mégis a végtelen szomorúság várt. A bánat, ami hirtelen sós vízzel vakított meg. Lecsuktam szemeimet és jól esett a sötétség, a pillanat, amikor elképzeltem, hogy mindez csak egy álom. Mikor újból felnéztem, megpillantottam Bálintot a földön, majd csalódottan nyugtáztam magamban: most van vége. Utoljára belenéztem Bálint sötétbarna szemeibe, amikből lassan kikopott a csillogás. A zihálás abbamaradt és csend ült a házra, amit csak a tévéből jövő legújabb sláger és édesanyám zokogása tört meg.
Most az íróasztalomnál ülök könnyekkel teli arccal, ellazult jobb karom elejti a tollat. Évek teltek el azóta, hogy Bálinttól el kellett búcsúznunk. A közös emlékek egyre halványulnak, lassan megfeledkezek finom vonásairól, elfelejtem, milyen volt a hangja. Nem tudom megígérni, hogy ez a felejtés meg fog állni; azt viszont igen, hogy Bálintot sosem fogom elfeledni. Azt, aki mindig ott volt, hogy felsegítsen, ha elestem, azt, aki szavak nélkül is képes volt támogatni. Bánatom végig fog kísérni egész életemen, mert visszagondolok azokra a sötétbarna szemekre, és tudom, hogy soha nem fogok még egy olyan barátot találni, mint amilyen az a négylábú Bálint volt.
Author: Kalász Evelin
Gyermekkorom óta érdekelt az emberi lélek és annak mélységei, amelyet már nem csak egyetemi keretek között tanulok, hanem írás formájában, saját tapasztalat révén is próbálok megfejteni. Alkotásaimban szeretek elvont, elgondolkodtató témákra összpontosítani, ezzel feszegetve a határt az elmebeli egyensúly és felfordulás között, valamint nem állok messze az abszurd és groteszk kérdésköröktől sem. Habár jelenleg inkább versírással foglalkozok, a jövőben több időt kívánok szentelni novellákra és prózákra.
