Csak csendben elmegyek,
nem hallod léptemet.
Bezárul az ajtó,
s a sötétség majd eltemet.
Nem fog már a félelem,
lépteim lágyak.
Elhalkulnak bennem,
bánatok és vágyak.
Kósza fény vagyok
a feketeség tengerén.
Elsötétülök majd én is,
ha kihuny a halvány fény.
Szívemre teszem a kezem,
csak a némaság válaszol.
Lüktet bennem a fájdalom,
mi a lelkemen is áthatol.
Nem nézek hátra,
de érzem még a kezed.
Érzem, ahogy testemet
végigjárja szemed.
Mondataid hozzám
oly intenzívek, vadak.
Ezek csak üresnek vélt,
semmitmondó szavak.
Nem nézek hátra,
tudom, hogy hagysz menni.
Elnyel mindent a sötét,
ami majd el fog veszni.
Már csak halvány fényem
tűnik fel a mélyben.
Lehet, hogy álmodom,
nem vagyok még ébren.
Ha a mély magához húz,
hát belelépek most már.
A múlt szálai elengednek,
nem tart többé a fonál.
Gombolyagja messze gurul,
elhalványul képed.
Végül csendben eltűnök,
nem várlak már téged.
Author: Muzsik Szandra
Az írás számomra nem csupán érzelemkifejezés, hanem egy sóhaj. Néha kiszökik, máskor félve bennreked. Amikor már súlya van, gondolattá sűrűsödik, szavakat keres magának, majd alkotássá válik. Ezekben a szövegekben hagyom, hogy az, ami bennem készül, csendben, de őszintén kilépjen a függöny mögül. Miközben a soraimat írom, a háttérben szóló zene kísér, és teljesen belefeszülök ebbe az érzelmi világba.