Minden alkalommal, amikor belépek a bárba, a problémáim, és az összes olyan gondolat, ami éjszakánként is képes ébren tartani, napközben pedig lehetetlenné teszi a koncentrációt, egy szempillantás alatt megszűnik, és egészen itt-tartózkodásom végéig távol is marad. Egyedül persze nem hiszem, hogy bejönnék ide, mindig azzal a barátommal jövök, akivel a legszorosabb a kapcsolatom. Tulajdonképpen, ő az egyetlen barátom. Ha éppen nem vele vagyok, ezernyi gondolat, néha öröm, néha fájdalom, és a szerelem utáni vágyódás a társaságom. De ha vele vagyok – nos, mint említettem –, mindez távol tartja magát tőlem, míg ismét egyedül vagyok.
A pizzánkra várva éppen azt tárgyaltuk, vajon miféle pszichológia áll a mögött a kollektív seggfejség mögött, amibe mindenhol belebotlik az ember, függetlenül attól, hogy éppen tömegközlekedéssel utazik, vagy haldokló szeretteit látogatja meg a kórházban. És akkor beléptél az ajtón. Szemeim, amint megláttak, végigkísérték minden mozdulatod, füleim pedig rögtön tudták, mit kell tenniük, egyetlen dologra figyeltek csak: mikor mondják ki barátaid a neved. Ettől a pillanattól fogva csak rád figyeltem, mégis teljesen jelen tudtam lenni a barátnőmmel folytatott beszélgetésben. Legszívesebben odamentem volna hozzád, de nem volt elég bátorságom. Nevetve meg is jegyeztem, hogy a bátorság csak akkor csatlakozik hozzánk, ha már kellő mennyiségű alkohol lecsúszott a torkomon, és hogy nyomatékot adjak állításomnak, kiittam az utolsó korty whiskyt is a poharamból. Barátnőm – aki már jól kiismert engem az évek során – azonnal fel is állt, és elindult a pulthoz a következőért.
Kizárva mindent körülöttem, kezeidet néztem, ahogy szép, hosszú ujjaid gyengéden körülölelik a poharat. Szerettem volna a pohár lenni, szerettem volna, ha az én kezem az, amire ujjaid rákulcsolod. Így hát odamentem.
Találkozni kezdtünk. Hétről hétre egyre gyakrabban. Együtt vacsoráztunk, majd éjszakába nyúlóan sétáltunk a városban, az élettel teli belvárosból a csendes, alvó utcákig, ahol már csak mi ketten voltunk ébren. Mély beszélgetéseket folytattunk közben olyan témákról, amikről a mai fiatalok többsége sosem beszél. Pont úgy, ahogy mindig is álmodtam. Hajnalban hazavittél, és miután egy ideig még ültünk az autódban, megköszöntem neked az estét, és addig álltam integetve a kapuban, míg el nem tűntél az utca végében. Búcsúöleléseink idővel hosszú csókokká váltak. Elérkezett a nyár mire egymásba szerettünk. Szinte minden estét együtt töltöttünk, és életemben először, végre szerelmes voltam. Soha nem volt még ilyen boldog nyaram. Megtaláltuk a kedvenc közös helyünket a tóparton, és attól a naptól kezdve minden estét ott töltöttünk. Kéz a kézben üldögéltünk a stégen, lábunkat a tó hideg vízében áztattuk, enyhítve a fülledt nyáresti levegőn. Kezemet a kezedben, fejemet a válladon pihentetve hallgattuk a bokor tetején daloló feketerigót, míg a szürkület lassan sötét éjszakába váltott. Aztán már csak a tücsköket és a tóparti békákat hallottuk, miközben fejünk felett a kérészeket megbolondította az utcailámpa sárga fénye. Minden egyes alkalommal fogságba ejtettek nagy, sötétbarna szemeid, én pedig azt kívántam, bár leélhetném életem hátralévő részét ott, abban a pillanatban.
Barátnőm egy újabb üres poharat állított be az asztalon kígyózó pohársorba, és a hangos koppanás jelezte számomra: a jármű, melyen gondolataim a fantáziám kanyargós utcáin utaztak, megérkezett. Végállomás: a valóság. A teli pohár whisky türelmesen várt előttem, és amikor észrevettem, egy húzásra megittam, hogy az én poharam is beállhasson a sorba.
– Lassan szerintem indulhatunk, nem? – barátnőm törte meg a csendet.
– De, igen! – mosolyogtam rá.
Magunkra kaptuk a kabátjainkat, táskámat lassan a vállamra akasztottam, és elindultunk az ajtó felé. További szép estét kívántunk a pultosnak, én vetettem rád egy utolsó pillantást: ahogy kezedet a most már üres poháron pihenteted, miközben a barátaiddal együtt nevettek; mielőtt kiléptünk a késő áprilisi hűvös éjszakába.
Igazából, nem emlékszem már a szemed színére. Ugyanúgy lehetett akár zöld vagy kék is, mint sötétbarna.
Author: Phaedra Winter
Phaedra Winter vagyok, 2004. május 24.-én születtem, Bendekovics Réka néven. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szereztem diplomát anglisztika szakon 2026 januárjában. Az irodalom iránti szeretetem az egyetemi éveimnek, az angol és amerikai irodalomnak köszönhető. Az írással 2025 januárja óta foglalkozom, elsősorban novellákat és verseket írok – utóbbiakat többnyire angol nyelven –, emellett pedig az első regényemen dolgozom, amely egy lélektani felnövéstörténet. A Phaedra Winter írói nevemnek nincs különösebb története. Egyszerűen csak megtetszett, és úgy éreztem, összhangban áll azokkal a témákkal, hangulatokkal, amik az írásaimat jellemzik. Az alkotás mára már nélkülözhetetlen része az életemnek. Az írás mellett szeretek festeni, rajzolni, fotózni, és természetesen olvasni is. Kedvenc írónőm Sally Rooney, aki nagyon inspiráló is számomra. De ha már inspiráció, azt leginkább az életből szerzem. Mindennapi történések, beszélgetések, tapasztalatok azok, amik igazán megmozgatják a fantáziámat, és inspirálnak, mint író, alkotó. Hiszen leggyakrabban két oka van annak, hogy írunk: fiktív világokba menekülve kiszakadni a valóságból, vagy éppen magáról a valóságról írva jobban megérteni azt.