„útelágazás”
nem volt remény.
nem remény volt.
nem is vágy.
nem is kívánság. csak lehetőség.
amolyan „ht” lehetőség,
túl a negyedik virtuális Funérán,
hogy onnan, túlról is érkezzen
egy valamiféle üzenet.
de nem csöngetett a postás. egyszer sem.
így hát így van jól.
Consummatum est.*
Requiescat in pace.**
meg én is.
így, ötven év elteltével.
menni fog. miért is ne menne?
hisz ment eddig is…
2026.03.21., (épp 70. évesen)
* Elvégeztetett.
**Nyugodjék békében.
illusztráció: Y kereszteződés Megosztott út előtte közlekedési táblás sablon | Négyzettáblák
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali):
Az „Utóirat” lírai szövete finoman rezgő, belső beszédmódra épül, amely nem annyira kijelent, mint inkább visszhangoz, benne egy rég lezajlott élethelyzet utórezgéseit hallhatjuk. A szöveg szemantikailag sűrített, a jelentések rétegzetten, egymásra épülve, gyakran kihagyásokon és sejtetéseken keresztül bontakoznak ki, így az olvasó értelmezői részvétele elengedhetetlenné válik. A nyelvhasználat minimalista, mégis telített: a metaforikus képek nem díszítőelemek, hanem a gondolati struktúra hordozói.
E belső, reflexív líraiságot tovább mélyíti a vershez társított úgynevezett „pitagoreus Y” illusztráció. Az Y-alak, mint ősi erkölcsi szimbólum a választás és az életút kettéválásának dilemmáját jeleníti meg, s ez a motívum finoman rávetül a szöveg egészére. Az útelágazás itt nem didaktikus allegóriaként működik, hanem a múltban meghozott, vissza nem fordítható döntések metaforájaként: a hiány, a veszteség és a belátás már egy megtett életút következményeiként jelennek meg. A lírai beszélő hangja így nem a választás pillanatában, hanem annak utólagos erkölcsi és érzelmi értelmezésében szólal meg.
Stilisztikailag a mű a modern líra letisztult irányába sorolható. A mondatok egyszerűek, de jelentésük többrétegű; a metaforák, különösen az idő és az emlékezet köré szerveződők nem lezárnak, hanem újranyitnak. A retorikai felépítés fragmentált, az „utóirat” műfajából fakadóan nem lineáris, hanem visszatérő, körkörös szerkezetet mutat. Ez a szerkesztettség az Y szimbolikájával is párhuzamba állítható: a szöveg mintha újra és újra ugyanahhoz a belső ponthoz térne vissza.
A jelentésrétegeket különösen erőteljesen mélyítik a beidézett latin formulák. A „Consummatum est” és a „Requiescat in pace” nem pusztán stiláris díszítőelemek, hanem a vers erkölcsi és egzisztenciális súlypontjait jelölik ki. Szakrális és liturgikus konnotációik révén a személyes kapcsolat, illetve az élethelyzet lezárása rituális, sorsszerű véglegességet kap: itt nem egyszerűen egy történet végéről, hanem egy visszavonhatatlan beteljesedésről van szó.
A latin nyelv használata emellett időtlenítő gesztus is: a személyes emlék kiemelkedik a hétköznapi időből, és egyetemes, archetipikus tapasztalattá tágul — lezárássá, gyásszá, belenyugvássá. Ez a réteg szervesen kapcsolódik az Y-szimbólum útelágazás-motívumához, hiszen a döntés és annak következménye itt már nemcsak egy ember története, hanem általános emberi sorshelyzetet mutat.
Különösen erős retorikai megoldás, hogy a latin formulák tárgyias, érzelmileg távolságtartó hangzása ellenpontot képez a vers belső, fájdalmas líraiságával. Mintha a lírai én a kimondhatatlan veszteséget egy ősi, ünnepélyes nyelvi forma mögé rejtené. Ez a visszafogottság nem csökkenti, hanem éppen felerősíti a szöveg érzelmi töltését: a véglegesség, a megmásíthatatlanság gyásza így még erőteljesebben válik érzékelhetővé.
A hangulat alapvetően melankolikus, egyfajta csendes, belátó, búcsúztató rezignáció jellemzi. A hangzásvilág visszafogott, mégis zeneiséget hordoz: a belső ritmus, az ismétlődések és a szünetek szinte lélegzésszerű dallamot hoznak létre. A tipográfia — a sortörések, a kihagyások, a csendek — szintén jelentéshordozóvá válik, és vizuálisan is erősíti a fragmentált, reflexív szerkezetet.
Összességében az „Utóirat” nem csupán egy lírai szöveg, hanem egy egzisztenciális állapot lenyomata: az emlékezés, a döntés és a következmények csendes összegzése. A vers éppen azáltal válik hitelessé és esztétikailag erőssé, hogy nem kínál végső válaszokat, hanem nyitva hagyja azokat a kérdéseket, amelyek az emberi élet legmélyebb döntéseit és veszteségeit kísérik.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
2 Responses
kedves Gábor,
itt a P.S. valójában egy post summa.
a végső lezárás.
igen, valahogy úgy. bár azt, hogy mi is a „végső”, azt soha sem lehet tudni…