Tavasz van. Könnyű, virágillatú szellő fújdogál, ilyenkor könnyebb az emberek szíve és lépte is, de nekem mindkettő egyre nehezebb lesz, ahogy közeledem a pékséghez.Próbálgatom a mondatokat magamban, ahogy fogy előttem a sor. Nehéznek tűnik, nehezebbnek, mint gondoltam. Szinte lebénulok, mire én következem. Mögöttem is állnak legalább hatan-heten. Kettejüket látásból ismerem.
– Tegnapi kenyér van? –próbálom nagyon halkan kérdezni.
– Minden kenyerünk friss, másnaposat itt biztos nem tetszett kapni!- a mondatszerkezet kifogástalan, némi akcentus enged arra következtetni, hogy a szigorú, barna szemű fiú nem Budapesten született.
– Nem, nem erről van szó, nekem tegnapi kellene…-szinte nyöszörgöm a szavakat, annyira megalázónak érzem a helyzetet.
– Csak friss kenyerünk van, itt akkora a forgalom, hogy nem marad másnapra egy kifli sem. Mindegyik friss, melyikből adhatok?
Csak rázom a fejem: egyikből sem. Kifelé indulok a boltból. Úgy érzem, valami visszavonhatatlanul véget ért.
András bácsi mindig adott kenyeret. Onnantól, hogy munkanélküli lettem, mindig volt számomra egy tegnapi veknije. Volt, hogy a tegnapi vekni kemenceforró volt, ropogós héjú, finom friss. De mindig úgy adta: nesze, vidd, nekem csak gond, ami megmarad. Csodálatos érzéke volt hozzá, hogy úgy állítsa be, szinte szívességet teszek azzal, ha elviszek egy-egy kenyeret. Estefele szerettem menni. Olyankor kevesebben voltak, össze tudtam söpörni a boltot és az udvart is. A morzsákat a fal melletti réshez kellett önteni, a hangyák végett. András bácsi szerint, ha a morzsákat megkapják a hangyák, nem jönnek be a boltba. Nem tudom, hogy a hangyák részéről ki írta alá a szerződést, de tény: a boltba tényleg nem jöttek be. A bolt a Pozsonyi út egyik mellékutcájában van, én pedig a következő mellékutcában lakom. András bácsi gyerekei Amerikában élnek. Minden évben hazajöttek családostul látogatóba. Tartották a kapcsolatot, telefonon is sokat beszéltek, képeket és egyebeket is gyakran küldtek. Hívták az öreget, éljen velük odakint. De András bácsinak a Pozsonyi út és környéke volt a világ. Néha mesélt arról, milyen volt, amikor még villamos, sőt, gyerekkorában lovas kocsi járt arra. Jó barátságban volt a tejessel, a szűccsel, a kárpitossal és a képkeretezővel. Ő maradt utoljára. A gyerekei, és a teljes amerikai rokonság eljött a temetésre. A boltot eladták, azzal a feltétellel, hogy továbbra is pékség maradjon. A félig szerb, félig magyar fiú rengeteget dolgozik. De úgy gondolom, hogy András bácsi halálával valami visszavonhatatlanul véget ért. A Pozsonyi út környékiek összetartozása, egymást megsegítése a nehéz időkben. A boltban hangyák sétálnak a pult alatt, a fal mellett. Lehajolok, és látom a hangyacsapdákat is.
Estefelé visszamegyek. Nincs senki a boltban, a fiú – azóta a nevét is megtudom: Jovo – fáradtan üldögél egy hokedlin. A hangyák ellenben továbbra is fáradhatatlanul sétálnak. Nem a pult előtt állok meg, hanem megkerülöm, és Jovo elé penderülök. Elképesztő ajánlattal állok elő: ha ad egy tegnapi kenyeret, megszabadítom a hangyáktól, össze is söpröm a boltot, sőt segítek gyakorlatilag bármit. Éhes vagyok, úgyhogy gyakorlatilag kevés dolgot nem ígérnék meg kenyér reményében.
– Megmondtam hogy nincs tegnapi kenyér! – Vevő lép a boltba, a kenyér mellé zsemlét, sajtos kiflit és túrós batyukat is vásárol. A túrósban citromhéj is van, érzem az illatát. Teljesen leforrázva indulok kifelé, ezúttal végleg.
– A mai nem lesz jó? A kérdéssel egyidőben tompán puffan valami a hátamon. Papírzacskóba csomagolt túrós, ahogy nekem csapódik, érzem, hogy szétmállik.
– Bocs hogy megdobtalak, de fáradt vagyok, hogy utánad szaladjak.
A sérült túrós természetesen nem eladható, ezért gyorsan kifalom a zacskóból. Mazsola is van benne, nemcsak citromhéj. Jovo, bár idegenből jött közénk, méltóképp folytatja a Pozsonyi út környéki hagyományokat. Ezt valószínűleg a hangyák is megsejtik, mert amint visszaáll a fal melletti repedésbe juttatott morzsák rendje, nincs többé szükség hangyacsapdára, és más haszontalanságokra. Amikor este, hónom alatt a még forró veknivel hazaballagok, rájövök, hogy tévedtem: nem ért véget, csak megváltozott valami. Jövünk-megyünk az életben, de az emberség megmarad. Három hét múlva találok munkát. Ha van időm, este benézek, és felseprem a boltot. Tavasz van, szívem és lépteim könnyűek. Megvehetném az összes kenyeret, de ilyenkor mindig kapok egyet ingyen. A seprű még az, amit András bácsi használt. Csak tegnapi kenyér nincs, mert az mindig friss.
Author: Barna Melinda
Hiszek a csodákban, és a csodák is hisznek bennem. Hiszek a szavak erejében, és a szavak közti csendben.