te is fiam, Brutus?*, és te is, lányom, Brutella?
- Jónapot kívánok, Én vagyok, és a Demenciamegelőzési Központból jöttem.
- Jónapot, egy pillanat, rögtön jövök.
- Köszönöm. Csak tessék.
- Jónapot kívánok, a Demenciamegelőzési Központból jöttem, és Önt keresem.
- Jó napot. Igen, pillanat, csak megnézem, hogy itthon vagyok-e.
- Rendben.
- Üdvözlöm. Igen, itt vagyok.
- Üdvözlöm. Tehát Ön az. Néhány kérdést szeretnék feltenni Önnek.
- Miről lenne szó?
- Egy célirányos kutatás keretében azon dolgozzunk, hogy közvetlenül az érintettektől kaphassunk néhány információt arról, milyen előjeleket tapasztalnak magukon azok, akik még mentálisan teljesen egészségesnek érzik magukat, de mégis motoszkál bennük az érzés, hogy valami kezd nem teljesen rendben lenni náluk.
- Üdvözlöm. Igen, Én vagyok. Azt hiszem, pont jó helyen jár. Igen, a kognitív tudatomban mostanában vannak bizonyos előjelek. Tartok is tőle, hogy majd még bajt jelezhetnek. Jöjjön beljebb.
- Köszönöm.
- Foglaljon helyet.
- Köszönöm. Nagyon szép ez a lakás.
- Szóval, mi lenne a kérdés?
- Nincs konkrét kérdeznivalóm. Ez inkább csak egy olyan egyszerű beszélgetés lenne. Arra lennénk kíváncsiak, hogy érez-e magában olyasmit, amit korábban nem. Például, hogy áll a memóriával, az emlékekkel, az emlékezéssel, a mondanivalóval, a szavak keresésével, a tájékozódással, a hangulatokkal, az érzékenységgel, a kifejezőkészséggel… Hát, ilyesmik…
- Jó sok mindent felsorolt. Majd néha visszakérdezek, hogy kifelejtettem-e valamit.
- Majd segítek.
- Jó, Köszönöm. Szóval, mi is volt az első témánk?
- Hát, talán a memória…
- Ja igen, igen. már emlékszem. És mi is volt az első kérdés?
2024.11.12. (68 évesen…)
illusztráció: A demencia sok arca – Lélekgyógyász
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A „Demencipédia” című rövidpróza sajátos, finoman rezgő hangoltságú szövegvilágot teremt, amelyben az emlékezet foszlásának motívuma nem pusztán tematikus elem, hanem a nyelvi szerkezetek szintjén is leképeződik. Líraisága nem a klasszikus költői eszköztárból építkezik, hanem a töredezettség, az ismétlés és az asszociatív kapcsolódások révén hoz létre egy belső, szinte tapintható érzelmi teret.
A mottóként választott, játékosan átértelmezett megszólítás („te is fiam, Brutus?*, és te is, lányom, Brutella?) különösen izgalmas értelmezési nyitány: az ismert kulturális utalás nem pusztán ironikus gesztusként működik, hanem egyfajta szelíd kiterjesztésként is, amely a nemek közötti egyenjogúság (illetve itt „egyensorsúság”) gondolatát csempészi be a szöveg horizontjába. Ez az „összekacsintó” átírás nem hangsúlyos állításként, hanem finoman rezonáló mellékszólamként van jelen, s ezáltal természetes módon illeszkedik a próza alapvetően empatikus, megértő tónusához.
A szöveg stílusa egyszerre játékos és melankolikus: a cím ironikus–fogalmi képzése („-pédia”) mintha egy rendszerező, enciklopédikus igényt ígérne, ám ezzel szemben a jelentések folyamatos elcsúszását, feloldódását tapasztaljuk. Ez a kettősség adja a próza keserédes humorának alapját, amely nem nevettet, inkább csendesen ráismerésre késztet.
Szemantikai szinten a nyelvhasználat a hiány és a bizonytalanság köré szerveződik: a szavak nem rögzítenek, hanem lebegtetnek, gyakran többértelmű, nyitott jelentéstartományban működnek. A metaforikus képalkotás különösen erős: az emlékezet, mint kopó tár, elhalványuló felület vagy széteső struktúra jelenik meg, s ezek a képek egyszerre konkrétak és elvontak.
Retorikai felépítésében a szöveg inkább hullámzó, mint lineáris: nincs klasszikus ív, helyette visszatérő motívumok és finom variációk adják a kohéziót. Ez a szerkezet a demencia tapasztalatának belső logikáját követi, ahol az idő és az okság fellazul.
A hangulat alapvetően nosztalgikus és enyhén szorongató, ugyanakkor nem nélkülözi az önreflexív iróniát. A kérdező hangnem — amely nem számonkér, hanem mintha együtt keresné a válaszokat — egy tágabb, társadalmi szinten is értelmezhető gesztussá válik: a megértés, az elfogadás és a segítő jelenlét lehetőségét villantja fel, különösen egy olyan állapot kapcsán, amely gyakran kirekesztettséggel társul.
A hangzásvilág visszafogott, ugyanakkor érzékenyen épít az ismétlésekre és a ritmikai egyenetlenségekre: a mondatok hosszának váltakozása, a szünetek és elhallgatások sajátos, szaggatott dallamot hoznak létre.
A szimbolika központi eleme az emlékezet, mint identitáshordozó, amelynek megbomlása egzisztenciális kérdéseket vet fel. Ezzel összefüggésben az érzékibb, intimebb megfogalmazások is inkább a közelség elvesztésének vagy elhalványulásának finom jelzései, semmint direkt leírások — épp visszafogottságuk révén válnak hatásossá.
A töredezett, rövidebb egységekre bontott tipográfia tovább erősíti ezt a szétesettségélményt, vizuálisan is tükrözve a szöveg tematikus magját.
Összességében a „Demencipédia” egy érzékenyen megformált, belső rezdülésekre építő próza, amelyben az érzelmi motívumok és a hozzájuk társított metaforák egyedisége abban rejlik, hogy nem harsányak, hanem finoman rétegzettek. A szöveg konklúziója nem kimondott tanulság, inkább egy általános emberi tapasztalati felismerés: az emlékezés törékenysége mellett az empátia és az elfogadás képessége válik az egyik legfontosabb, csendesen megfogalmazódó emberi értékké.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
