Táltosok ösvényén. 
Gomolygó füst, sejtelmes, örvénylő tölcsér, sötét felhőszerű, homályos köd.
A föld az éggel összeér, sötétség, a levegő fagyos, lábakat gyökérbe köt.
Ám megtöri erejét a vakító fény, csillagokról csodás fekete paripa lépdel.
Révülésből ébredő harcos a nyergében, teljes fegyverben, izmos teste bőrvértben.
Megmozdultak a hegyek, tölgyek gyökere a mélybe nyúl, ágaik Isten felé nyúlnak,
Havasnak ösvényeit táltosok járják, harcosai az elfeledett ősi múltnak.
Várhegynek tetején büszkén áll már a gyönyörű fekete paripa.
Szél kócolja hajat és sörényt, igézve néznek le a palóc falura.
Kárpátok alatt így érkeznek sorra, számtalanul, nem jönnek hiába.
Tanítani, menteni, ha kell, az élők számíthatnak az ősöknek hadára.
Gyúljon égi gyertyafény a lélekben és értelem a fejekben.
Nemcsak nyers erő, hanem hit is kell az acélos szívekben.
Nem kell, ne gondolj semmire, ne aggódj, nincs itt az ideje.
Tanulj, ismerd önmagad, benned a forrás és tölgyeknek ereje.
Nyisd meg lelked, a szíved, elvárások nélkül, de most ne embernek.
Két kanca ott áll és vár. Látod? Szólj nekik, kíváncsian téged figyelnek.
Gyertek, gyertek, csak legyünk. Most lassan, csak halkan, csak csendesen.
Súgom szavaim nyugodtan, éppen, hogy ver, hogy dobban a szívem.
Elfogadás, nyugalom és béke köztünk ring és lebeg, ismerkedünk.
Szél se rebben, így biztonságban, egymáshoz közel lehetünk.
Menjünk, gyertek, gyerünk, fussunk pár kört, én elöl, ti mögöttem.
Aztán hamar közrevesztek, és szorosan velem s már mellettem.
Apró szavakra így is jut erő, a tempót apránként sétára veszem.
Majd lassan megállunk, egymást érezve bújunk kedvesen.
Felsőmet óvatosan rágjátok, vállamon, nyakamon lehelet, nevetek.
El nem riadtok tőlem, irántam már bizalom él, tőlem már nem féltek.
Jöttömet látva jöttök felém, barátként fogadtok, bármikor érkezem.
Az akarat szabad, s ti befogadtatok, játék és tisztelet, mi alap e ménesben.
És szívből köszönöm, hálás vagyok embernek, néktek és a jó Istennek,
Hogy engem, egy egyszerű palóc parasztot ekképp elkényeztet.
Engem, ki palóc hegyek tölgyeseit járja, kinek sólymok őrzik útját vigyázva,
Fakadó víztől tisztulva csak egy palóc vándor vagyok a világban.
2026.05.14.
Felföldi Lajos
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Gyöngyöspatai Palóc paraszt gyökérzetű, származású. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Amikről írok általam megélt vagy teljesen átélt, események, sorsok, természet, történelem, külső és belső emberi tulajdonoságok. A természet közeli fiatalkori életemnek köszönhetően, tudok így írni emberekről, állatokról, növényzetről és belső lélekről. Nem egyszerűen szobában, íróasztal mellett izzadom ki magamból írasaim. Senki és semmi vagyok a világban, mégis próbálok tanító jellegel is írni. Irasaim a szivárvány teljes skáláját, akaratlanul lefedik, utalok itt arra, hogy szerelmes, romantikus, természetközeli, történelmi tiszteletadás, spirituális, Gyöngyöspatai útikalauz, misztikum, pszichológiai. Vallást érintő versek a Keresztényi és Táltosi hitvilág miatt. Katona jellegű versek, tartalékos katonai szolgálatom gyanánt. Nem ego de! Adakozó lüktetés nem álca hanem valós megélt emelkedő érzés, többek között már több mint 20-szoros állandó véradó vagyok. Ezt inkább mint követendő példának említeniném, én is így kezdtem. És hálás vagyok érte! Nem csak írok, gyerekkorom óta rengeteget olvasok is így szókincsem és kifejezésmódom nem csak a Palóc származásnak köszönhető. Köszönetet szeretnék mondani az Irodalmi Rádiónak, hogy Éngem is és Másokat is felölel, lehetőséget nyújt antológiákban megjelenni és más felolvasó irodalmi estek keretében műveinkből...
