Nyolc óra van reggel.
Épp most ébredtem.
Még álmosan nyitom ki szemem.
Még félig kábán, nyúl ki kezem,
magam mellé az ágyon,
de a hely üres,
kutató kezem semmit sem talál
Csak egyedül fekszem itt árván,
te nem vagy már velem.
Elmentél tőlem régen.
A valaha volt közös ágyban is
rég kihűlt már hűlt helyed.
Azóta már más ágyában alszol el este,
és más ágyában ébredsz is fel reggel.
Emléked fájó,
s most váratlanul az üres csendben
ismét hallani vélem tompán koppanó,
távolodó lépted,
úgy, mint akkor azon a csúf délután,
mikor hidegen elhagytál némán.
Azóta is, most is fájlalom,
hogy így elmentél
s mitől egyszerre,
most is e pillanatban
hirtelen belémhasít, elborít újra,
mint egykor, a sajgó fájdalom!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.