Mielőtt bezárnám kis szobánk ajtaját, még egy utolsó pillantást vetek rá: igaz, az ágyakat nem vetettük be, de az asztalon semmi fontosat nem hagytunk. Végre benn ülünk a kis autónkban és indulunk a magas hegyek felé. Nagy könnyebbség, hogy fiamnak már megvan a jogosítványa! Most ő vezet. Csendes fiú. A vezetésre koncentrál. Egy évvel ezelőtt még én ültem a volánnál.
Kényelmesen hátradőlök és gyönyörködöm az utat szegélyező fákban, bokrokban, fenyvesben. Nálunk nincsenek ilyen magas fenyőfák. Már negyedik éve itt nyaralunk a gyerekekkel négy-öt napig. Minden évben új meghódítandó magaslatot választunk ki.
Átgondolom az előttünk álló napot. A térképen bejelöltem honnan indul a túránk. Ma is 11 órát gyalogolunk oda és vissza terveink szerint. Estére szállásunkra kell érnünk, mert a menedékházakban nincs elég kényelmes ágy. Korán indulunk, nehogy ránk sötétedjen az erdőben. A házi néni azt mondta, vigyázzunk, esténként előjöhetnek a medvék is. El is tévedhetünk. Egyszer már megtörtént velünk. Azóta mindhármunknál van elemlámpa. Ha időben leérünk a hegyekből, még be tudunk ülni egy bárba. A hosszú nap végén jól esik a meleg vacsora.
Lányom a hátsó ülésen majszolja a szendvicsét. Már nem volt ideje megenni, mert nehezen kelt fel reggel. Kicsit megviselt bennünket a tegnapi túra. Nekem sem könnyű mozgatni a lábam. Izomlázam van. Egy kis séta után elmúlik. Milyen jó, hogy ők is élvezik a hegyi túrákat!
Nyári dzsekit, pulóvert, alatta pólót, hosszú nadrágot, túrabakancsot viselünk. Hátizsákunkba tettünk rövid nadrágot, de esőkabátot is és fejenként öt szendvicset, kevés édességet. Tegnapelőtt bőrig áztunk, mellettünk villámok cikáztak. Szerencsére hoztunk magunkkal hajszárítót. Így legalább ki tudtuk szárítani a cipőinket. Itt a hegyekben nagyon gyorsan változik az idő.
– Betettétek a siltes sapkákat?
– Igen, sőt én még pót sapkát is tettem be, hátha valamelyikünk elveszíti – ébredezik a lányom Tudjuk már, anyu, hogy sapka nélkül napszúrást kapunk. Emlékeztek? Két éve épp egy napszúrás miatt előbb haza kellett mennünk. Mindenkinek fájt a feje, de neked testvérkém magas lázad is volt.
– Ne is mondd!
A hegyekben hidegek a reggelek és az esték, éjszakák. De napközben majd levetkőzünk, mert mára itt is 30 fok lesz az előrejelzés szerint. Igaz fúj a szél, nem érzed a meleget.
– Betettetek-e két-két darab fél literes vizes palackot? Útközben lehet, hogy nem találunk ivóvizet. A patakok szennyezettek lehetnek.
– Persze. Ne aggódj már annyit! Örüljünk a friss levegőnek és a szikrázó napsütésnek!
– Megérkeztünk – jelzi a fiam.
Sikerül árnyékos helyen leparkolni a kocsinkat.
Az útjelző táblánk mutatja hány kilométert kell mennünk a célunk felé, hány óra alatt érünk oda, közben milyen pihenőhelyeken gyűjthetünk erőt. Először magas fák között haladunk el.
A fiam mindig kis csapatunk élén jár. Én a végén, igyekszem nem lemaradni. Két óránként megállunk pihenni. Megesszük az előre elkészített szendvicseket. Megpróbáljuk elvégezni szükségünket, de ez nem könnyű. Habár nagyon nehéz az út, mégis sokan megelőznek vagy éppen szemben jönnek. Nem ismerjük egymást, mégis köszönünk, hiszen ők is útitársak. Azért van egy-egy nagyobb kő, amely mögé el tudunk bújni. Figyeljük az utat, hogy épp akkor senki ne legyen a láthatáron.
_ Anyu, látom nehéz a hátizsákod. Add ide a vizedet és maradék szendvicseket! Nekem ez nem probléma, majd viszem.
– Szívesen! Így már mindjárt könnyebb lesz. Csodálattal figyelem ezeket az erős fiatalokat, akik emeletes hátizsákjukban rengeteg követ cipelnek. Szerintetek miért viszik? Kérdezd már meg, kislányom!
– Azt válaszolta, a menedékházat bővítik, ahhoz kell. Aki így segít, az ingyen ebédelhet, vagy akár szállást is adnak neki, ha van üres ágy.
– Meg is érdemlik.
Ahogy egyre magasabbra jutunk, alacsonyabbak a fák, bokrok, végül olyan magasan vagyunk, ahol már nincs csak kő és fű. Mindjárt elérjük a Rysy tetejét. 2500 méter.
A fiam már fenn van. Imádkozom magamban. Csak szép lassan!Hogy jutok én oda fel? Tegnap könnyebb volt. Egyáltalán, elférünk ott ilyen sokan? A világ tetején és annyi ember egy helyen!
– Segítünk, anyu! Fiam kicsit visszafordul, fogja az egyik kezem, és mondja, hová lépjek. A lányom alulról vigyáz rám.
Feljutottam én is! Innen látjuk a lengyel Tátra többi csúcsát, ha hátra mernék nézni, a szlovák részt látnám. Hegycsúcs mindenütt. Boldogság árad szét lelkemben. Istenem, de szépnek teremtetted a világunkat!
Hála neked Uram a mezőkért, rétekért, a hegyekért, a völgyekért és patakokért, a csodálatos növényekért, a ma látott mókusokért, zergékért, pillangókért, az utunk mellett nyíló virágokért és a madarak énekéért! Köszönöm, hogy feljutottam ide!
Author: Gardynik Katalin
Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.
