– Kinyitni!
Ádám riadtan kapta fel a fejét és kinézett az ablakon. Egy ismeretlen, kékes fekete kabátot viselő férfi állt odakint és határozottan kopogott – vagy inkább dörömbölt – az ajtón.
– Azonnal nyissa ki!
Ádám magára erőltetett némi határozottságot majd elfordította a kulcsot a zárban és lenyomva a kilincset kinyitotta az ajtót.
– Igen? Miben segíthetek?
– Maga Seprűs Ádám? – kérdezte az ismeretlen férfi.
– Én volnék. És önben kit tisztelhetek?
– Füsti Tivadar vagyok. Nyomatékosan felszólítom, hogy hagyja el az ingatlant!
Ádám nagyot nyelt. Összeszedettsége máris megbicsaklani látszott, de ő azért igyekezett magát egyben tartani.
– Parancsol?
– Mondom, hagyja el az ingatlant!
– De ez a saját házam! Nem hagyom itt! Mégis mit képzel magáról, hogy ki maga?!
Ekkor Füsti úr megigazította vörös nyakkendőjét, sötét szemeivel pásztázva Ádámot.
– A kérdés inkább az, hogy maga kinek képzeli magát?
Ádám összezavarodott. Miért kéne elhagynia az otthonát? Füsti úr talán valamiféle végrehajtó? Ádámnak nincs tartozása, se hátraléka. Sosem vett fel hitelt. Ez nyilvánvalóan félreértés. Hát csak nem fogja hagyja, hogy egy vadidegen kirakja!
– Tulajdonképpen mit akar?
– Igazságot. – felelt röviden Füsti úr. – A családomat ugyanis indoklás nélkül kilakoltatták.
– És nekem ehhez mégis mi közöm van?! – fakadt ki Ádám.
– Netán nem ön az aki élete során tucatnyi lelket fosztott meg az otthonától?
Ádám ekkor jobban megnézte a férfit: öltözéke és egész megjelenése, még a kiállása is egy füsti fecskét idézett.
– Maga egy…egy…
– Egy fecske. Pontosan! És most ön lesz kilakoltatva.
Ádám ijedten bevágta az ajtót és elfordította a kulcsot a zárban.
– Nyissa ki az ajtót! Hallja?! Nyissa ki!!! Megölte a gyerekeimet! Nyissa ki!
Ádám kopogásra ébredt. Elszundított a kanapén. Ráeszmélt, hogy csak álmodott. Egyből elöntötte a megkönnyebbülés. Senki sem tud róla, hogy leverte azokat a fészkeket. Kit érdekel? Csak pár hülye madár volt benne meg tojások. Nagy cucc. Majd máshová költöznek.
Ekkor valaki ismét kopogott a bejárati ajtón. Ádám odament az ablakhoz és kinézett. Egy ismeretlen férfi állt ott, de szerencsére semmi fecskés nem volt benne.
Ádám elfordította a kulcsot a zárban és lenyomva a kilincset kinyitotta az ajtót.
– Igen? Miben segíthetek?
– Jó napot! Maga Seprűs Ádám? – érdeklődött a bajszos ismeretlen.
– Én volnék. Kihez van szerencsém? – kérdezte Ádám. Eközben furcsa hidegrázást érzett a gerincén. Maga se tudta miért, de déjà vu érzés kerítette hatalmába.
– Madarász Péter vagyok, a Sárfészki Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őre. – Mutatott rá a férfi a terepszínű ingén lévő hatósági jelvényre. – Lakossági bejelentés alapján érkeztem…
Author: Erdős Viktória
Hiszem, hogy az írás – csak úgy mint bármelyik másik művészeti ág – alapvetően a sérült emberek nyelve. Személy szerint azért ragadok ceruzát, tollat, billentyűzetet, okostelefont és olykor írógépet, mert sokszor van bennem valami, ami kibeszéletlen, ami fáj, ami bosszant vagy éppen válaszokra vár. A történeteim abból táplálkoznak, amit már elég jól ismerek, vagy amihez kétségbeesetten szeretnék közelebb kerülni. Nem az életrajzommal szeretnék hatni, hanem azokkal a gondolatokkal, amelyek megragadnak az elmémben. Fő témám azon hétköznapi vagy történelmet befolyásoló katasztrófák és mulasztások, melyek kiváltó oka az emberi tényező. Írásaim lényege, hogy ne nyugalomba ringassák az olvasót, hanem tükröt tartsanak számára. Szembesíteni szeretnék: a tetteinknek súlya van, és a következményekkel előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie.