A költő, mintha tán mondana valamit…
Megáll némán múltjának romjain,
És hintázik a székkel… mégsem felejt.
Tudja, nem álom,volt. Igenis valódi.
Szólítja az ifjút, ki reményekkel ébredt.
Akit még biztatott, hevített az élet…
Vagy a szerelmest, ki szemfedőt hordott.
S az árvát, aki mindig egyedül kullogott.
Lát egy anyát…mindegyre adott és adott,
Az ég mégiscsak reája szakadott.
Ahogy pörlekedik világgal, istennel.
Terhét nyomja válla, s kínlódik benne.
Hajára az évek már zúzmarát hordtak.
Szemére hálót mintha a pók fonna.
Fülében egykori szép dalok visszhangznak,
Mintha csak szél fújná. Mintha álom volna.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...