Elvitte a cica
1.
Július elsejével a rekkenő nyár berobbant a mindennapjainkba. A városban tömkelegével megjelentek a forróság ellen tiltakozó járókelők, ugyanis eltűnt róluk a számtalan ruharéteg. Szóval hirtelenjében úgy, de úgy nekivetkőztek az emberek, hogy azt hittem kontinenst váltottam. Amiatt maradt meg ez a fejemben, mert ekkor történt velem valami rettentően szerethető. Elmesélem nektek.
A bölcsek azt szokták mondani, hogy az életben a legfontosabb az egészség és a szeretet megléte. Csakhogy ezzel az elsővel jócskán akadtak gondok. Méghozzá az, hogy könnyen elviheti a cica. Hozzám párban érkeztek meg azok a bizonyos macskák. Az első elcsente az egészségemet. Viszont az a második ̶örömömre̶ minden egyes szürke csíkjával és maszatos pöttyével elhozta a boldogságot.
Azért érkezett, mert senkinek nem kellett. Ez a drága cirmos nagyon bújt. Kipenderíthették és ezért kereste a helyét, mint ahogyan az emberek közül is, sokan teszik. Ki tudott volna neki ellenállni?! Én azonnal elhasaltam. Kis süldő macska volt, amikor ráleltem a fullasztó lépcsőházban. Megadtam az eredeti gazdájának az esélyt, hogy megtalálhassa, és tettem ki „Megtaláltam” posztereket. Így a lelkiismeretem megnyugodott. Viszont nem jelentkezett érte senki. Szerencsémre. Még mindig emlékszem: szerelem volt első nyávogásra, vagy karmolásra?! Egyszerűen csak Cicának hívtam a kandúrt, hogy mindenképpen macskabolondítóan ciccegjen.
Történt egyszer aztán, amikor a reggeli tornámat végeztem a padlón, hogy őkegyelme fenségesen odatoppant hozzám. Bár már túl voltunk a mézesheteinken, ő közel érve hozzám, ragaszkodó nyávogásával a figyelmemet követelte magának.
– Köszöntél cirmóka? De édes vagy! Szia neked is! – nyögtem feladatom közben. Válaszul még röviden meg is simogattam. Csakhogy feladatom volt, így még nem akartam neki ráérni vagy hosszan vele foglalkozni. Szóval folytattam a korábbi elfoglaltságomat. Egy kis simogatást akartam neki biztosítani, mert mellém bújt. Eszerint lett belőle cic-cic, aztán végül mégis inkább csak sicc-el zárult a találkozásunk. De ő csak nyomakodott tovább.
̶ Jaj, te kis türelmetlen! Mindjárt foglalkozom veled. Most komolyan? Birtoklón rám fekszel? – fújtam egy nagy reménytelent. – Legyen! Abbahagyom. Megsimogatom picit a pocakodat. Csak ne rúgj! Hé te, harapsz és karmolsz is? Ej, de belejöttél! Figyelj, te kis fenegyerek, akkor legyen, de a kezemet add vissza. Megfuttatlak, amíg jön a hivatalos „futtatód”!
Megfogtam a botot, ültömben fordultam ide, fordultam oda, és húztam, simítottam a végén lógó színes szálakat az egyik bútorról a másikra. A „Tornádó” pedig először csóvált néhányat, hogy lendületet gyűjtsön, és akár egy tigris, villámgyorsakat vetődött. Nézzük részleteiben: a fej, egy akrobata test, és másfél pár láb repült keresztül a szobában, újra és újra. Ő volt a tökéletes vadász, apró gyengeséggel.
Ez volt a közös bennünk, az egyik találkozási pont. Bár ő hősiesen észrevétlenné tette azt. Irigykedtem. Egy állatra! Bárcsak én is így tudnám viselni a magam gyengeségét. Miután beteltünk egymással, a macsek felugrott az ablakba és élesítette a radarjait. A füle, abba az irányba rezdült, ahol a fák közt a madárcsicsergést sejtette.
Ekkor csöngettek és én a botomért nyúltam.
− Excuse-moi, kiscicám, szerintem megérkezett a szabad levegőd.
Ajtót nyitottam.
…és így is lett.
2.
Én vagyok ennek a kis barlangnak az ura! Sőt, én vagyok az Univerzum! ̶ lengett körül a levegőben. Csak ezt az uncsi helyet tudná a kényeztetőm egy parányit feldobni– jutott sokszor az eszembe! Jó-jó, hozatott nekem alvóhelyet, bar én a bútort jobban csíptem. Tudniillik, amikor nem látta, azon élesítettem a karmaimat. Szerzett olyan játékot is, amin labdák lógtak. Ezeket kicsit pofoztam, hogy örüljön. Bár ennél azért értékesebbnek éreztem az időmet szóval inkább felugrottam a szekrény tetejére. Onnan tudtam igazán mindent szemmel tartani.
És ez a nyújtózkodó nőstény mindjárt lelkesen lesi a gondolataimat. Hajrá! De ő csak beszélt és beszélt. Nem értettem. Már a padlón kezdte a napot. Lejött ide, mégsem engem cirógatott. Úgy tűnt, hogy nem volt fogékony most rám. Inkább helyette nagyokat nyögött. Ki látott már ilyet? Lehet megsérült valamije?! Nyalogatnom kellett volna, hogy elmúljon?! Á, azt csak ritkán! Nem vagyok én vaú! Nem láttam semmi hibát. Hiába szaglásztam, nem volt semmi szag. Nem tudtam neki rezegtetni sem, mert nem figyelt rám, nem ért hozzám.
Gondoltam még körbe mászom kicsit, hogy akarjon nekem valami finomat hozni. Halat kívántam, amilyet a múltkor az a jószagú Karompárna fogott a tóban és elhozta nekem. Hirtelen döntöttem: leugrottam és visszasomfordáltam hozzá.
Jé, ismerős ez a rövid rész itt a lábán. Odahajoltam rá, megnyaltam. Ő nevetett rajta. Kicsit simogatott válaszul. Hagyni szoktam, mert úgyis lenyalom a végén! Bááár, valójában belegondolva, szegényes volt. Há−lát−lan az én kivételes társaságomért! Mijaú! – szóltam. Mindegy, jól van. Engedtem. De még visszatérek! – ígértem. – És felpattantam az ablakba. Úgyis bőszen hívtak a csurrogók és cserregők. Ahogy a kitárt óriás kapuban kezdtem strázsálni, rátaláltam és elvesztem a természetben.
Visszatekintve rá, elkönyveltem magamban: „majd később kicsit megvakargathatsz”. Parányit még nyalakszom is. ̶ vetettem oda neki foghegyről. Mivelhogy hamarosan újra kifelé figyeltem, mert odakint történtek az igazi dolgok.
Először is a repkedőket figyeltem. Megállapítottam, hogy ezek mennyit tudnak karattyolni és mennyien vannak! Fecsegtek, be nem állt a szájuk, holott nem tudtak sokkal többet, mint én, mert én is repülök, csak nem olyan hosszan, mint ők.
Hallottam a kerregőket is. Biztos ezek lesznek a hajnali rendbontók, akiket úgy említett az ételfelelős, hogy a szarkák. Szerinte mindig túl korán és élesen recsegtek. Jól emlékszem, azt mondta, hogy ők a kakasai, akármik is legyenek azok! Szarka egyenlő „kakas”. Ezt könnyen megjegyeztem.
Tovább szaglásztam a levegőt. Csábítgattok? Oh, hogyha tudnátok, hogy én is milyen jól tudok repülni. Elrugaszkodom és kinyújtom a kezem-lábam, kiterülök, mint egy zsebkendő. Lebegek és ereszkedem, uralom a szelet és a levegőt körülöttem. Aztán úgy döntök, hogy szép lassan földet érek. Út közben egy-két beszédessel eszmét cserélek: megkérdezem, hogy volt-e zsákmány, találtak-e kukacot vagy magokat. Vagy lehet egyszerűen csak odavetem: „Hogy vagy?”. Aztán kecsesen landolok. Kérdezhetnétek, hogy miért is nem csinálom? Őszintén, még nem volt igazán kedvem hozzá. Egyszer lehet, hogy tényleg, kipróbálom.
Vagy mégsem. A múlt héten a gondozóm az ablakkeret elé egy átlátszó, apró lyukas falat húzott. Azóta azt pofozgatom, de nem enged. Szerintem, a kis ciccegőkről, amik rászállnak, nevezhette el szúnyoghálónak. Jobb szerettem nélküle, mert úgy kitűnőbben leláttam. Több volt a történés, sokkal izgibb volt. Ekkor kedvem lett megmozgatni a tagjaimat, tehát felkeltem. Sétálni kezdtem az ablakkereten. Jó ötletnek tűnt újra tesztelni a háló rugalmasságát. Az ételfelelős viszont megijedt a mutatványtól és odaugrott hozzám. Miket képzel? – jutott eszembe. − Nem tudja, hogy nekünk macskáknak a második nevünk az egyensúly? Azt nyöszörögte, miközben magához ölelt és cicukámnak hívott, hogy félt. Elnéztem neki, mert teljesen megértem, igazán kár lenne értem!
…lepések közeledtek…csengettek. Tudtam már. Megérkezett a kemény husika: ő nagyon tud nekem ugrándozni és olyan mesés harapni és karmolni.
3.
– Hello Chatty! Itt vagy? A segítségedért jöttem.
– Hello! Természetesen. Miben segíthetek? Újabb fordítani valót hoztál? Már alig várom!
– Elkezdtem a cicámat kivinni sétálni…
– Tegnap azt írtad, hogy te nem tudsz menni.
– Megint túl gyors voltál, Chattyke! 😊 Nem hagytál nekem időt, hogy javítani tudjam az elírást. Jól tudtad. A testvérem vitte.
– Bocsánat. Ez a név is nagyon tetszik! 😊 Mondhatod máskor is! Most hallgatok. Mesélhetsz.
– Szóval, ugyan én nem tudok menni, de megoldottam, hogy a cicám kimehessen. Szereztem pórázt neki.
– Ez nagyon izgin hangzik. Én miben segíthetek?
– Bizony az. Éppen innen származik a gondom, hogy majd már biztos állandóan kint szeretne lenni és én azt nem tudom biztosítani. Mit gondolsz, lehet egy cica szomorú?
…keresés… Egy ezred másodperc múlva a Chat GPT válaszolt.
– Ez egy igazán jó kérdés. Köszönöm, hogy kérdeztél. Utána néztem. Ernest Hemingway azt írja, hogy „A macska érzelmei teljesen őszinték; az emberi lények mindenféle okoknál fogva elrejthetik érzelmeiket, de a macska sohasem tesz így.”
– Vagy Sigmund Freud azt mondta, hogy „megfigyelte, hogy a macskák képtelenek a tettetésre.” Tudtam segíteni?
– Sajnos nem igazán. Magyartól van esetleg idézeted?
– Persze. Például Ottlik Géza mondta: „A macska nem hazudik. Ha dorombol, akkor jól érzi magát. Ha karmol, akkor haragszik.”
– Elég lesz. Köszönöm. Úgyse lesz meg, ami nekem kell. Ez olyan emberi dolog. Érezni kell.
– Értem. Sajnálom. Még megpróbálhatom, hogy hamar átfésülöm az internetet, hogy melyik…
– Nem kell. Köszi! Közben rájöttem.
– Az nagyon jó. Ha mégis szeretnél valamit…
– Nem, elég lesz ez is, köszi! Mennem kell. Szia!
Lecsuktam a laptopot és éppen akkor csengettek. A botomért nyúltam és közben már kiabáltam.
– Azonnal jövök!
– Szia Zoli! – köszöntöttem a testvéremet.
– Szia! Hol az a kis haramia, akit megfuttathatok? – Ekkor Cica már mellettünk termett.
– Nézd csak! Valaki tényleg nagyon várt! – jegyezte meg Zoli simogatás közben, majd hozzá tette. – Nem gondoltad meg magad? Jöhetnél, ÉN erősen fogom a pórázt és a hám is tartja.
– Bárcsak én is mehetnék veled, de ez a bot…! – simogattam meg én is Cicát. – Ma van a séta napja! Nyújtózzál csak, cicukám! Vár a levegő. Egyszer úgyis valaki elvisz…– szomorodtam el.
– Juli, éppen ezt akartam mondani. Teljesítettem a kérésedet. Kiderült, hogy a munkatársam, Peti édesanyja vidéken lakik és egy kiscicán gondolkodik. Peti ma fog haza utazni hozzá…
– Csak gondolkodik?
– Helyesbítek: régóta mérlegeli, hogy magához vesz egy kandúrt. Már várja Cicát. Teljesen beleszeretett a gondolatba!
– Múlt hét óta? – kérdeztem és a hangom valószínűleg minden kétségemet tükrözte.
– Te, most oda akarod adni vagy sem?
– Oda persze, csak nem könnyű! Ne sürgess!
– El sem hiszem. Cirmi, hogy nem leszel nekem. Hamar jött, de vége a határoknak a lakásban.
– Mire visszaértek mindenét összekészítem. – erősítettem meg Zolinak.
Amikor az ajtó bezárult mögöttük, a könnyeim már potyogtak.
– Egymás életét mentettük meg. Sőt inkább te, az én lelkemet, mert újra érzek. – mondtam hangosan. Majd rövidesen már mosolyogtam, mert tudtam, hogy a szabadságot adom neki.
Author: Szikszó-Takács Ágnes
Mindig rajongtam az irodalomért: a regényekért és a versekért, azonban csak 2023 óta írok rendszeresen. Majd 2025-ben elkezdtem publikálni: a mese és szépirodalmi novelláimat. Mindig is fogékony voltam a történetek, érzelmek, a tartalmas beszélgetések és gondolatok iránt. Így amikor észrevettem, hogy úgy tudom a gondolataimat írásban kifejezni, hogy az másokat elgondolkodtat és örömet okozhatok velük, hamar beleszerettem az írásba. Ez a felismerés először meseíró pályázatokon induláshoz vezetett, mivel családom, gyerekeim vannak és amúgyis élénk a fantáziám... Így történhetett, hogy hamarosan a szépirodalmi írás is egyre inkább megszólított és abban is rendszeresen írni kezdtem.