Éjszaka van, a plafont nézem.
Vajon mennyi fájdalmat
bír el egy test?
Míg lesz a szál egyenesből
összetekert görcs,
mely kiutat már nem keres?
Vajon kibírom addig,
míg önmagától illan a lét,
vagy magamtól elhagyom,
mint nem kívánt babát
a kórházi inkubátorban?
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
Éjszaka van, a plafont nézem. Vajon mennyi fájdalmat bír el egy test? Míg lesz a szál egyenesből összetekert görcs, mely kiutat már nem keres?
Megint korán keltem. Elhúztam kezem a digitális képkeret előtt, ezzel mára kiiktattam az ébresztő funkciót. Az aktuális képről a hatalmas családom mosolygott vissza rám. Négy
Tegnap (07.29. csütörtök) a MAIT („Magyar Alkotók Internetes Társulása”) rendezvényén voltunk, Kisgyőrben. Volt egy pályázat („A művészet erejével”) amelyen a „Bárányfelhők” című versemmel díjat nyertem.
Hogy gomolyognak az égen a felhők! szürke-fehér vonulásuk olyan most, mint ez az élet a földi valóban: száll monoton, csupa furcsa manót látsz, ám negyedóra
Ricsi egy kaméleon, fel-le mászik a falon. Otthona egy állatkereskedés, barátja sajnos édeskevés. Ricsivel van egy kis bibi, úgy mondják, hibás. Ő úgy gondolja,
Jó látni téged, „fehérek közt egy európait.” 90 év távlatából mondom, mi zajlik ma itt. Sokat változott a világ, fordult maga körül. Sok ember
