Éjszaka van, a plafont nézem.
Vajon mennyi fájdalmat
bír el egy test?
Míg lesz a szál egyenesből
összetekert görcs,
mely kiutat már nem keres?
Vajon kibírom addig,
míg önmagától illan a lét,
vagy magamtól elhagyom,
mint nem kívánt babát
a kórházi inkubátorban?
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
Egyik reggel Róka Robi és Réka elindultak a baromfiudvar felé, hogy meglátogassák kis barátjukat, Csipit. A kapuban összetalálkoztak Károly kakassal, aki éberen őrizte az udvar
Még valamikor nyáron jelentetett meg egy „versíró pályázatot” a Ceglédi Kossuth Művelődési Központ. A pályázat témája a következő volt: „Szerinted is több rejlik a magyar
Attila, mondd, az hogy’ lehet: ki költő ma, és hisz, szeret, feles- leges? A vers, az édes, ősi szó, ha fáj, ha szívdobogtató, sehol
Október végén még úgy tudott sütni a nap Budán, mintha egy kicsit vissza akarna adni abból, amit a közelgő tél már elvett. Kora délelőtt csípős
Kornél a sötétségbe mered. Verandáján áll és dohányzik. Közben a gyengefényű izzó karcosan berregni kezd, a szél felerősödik. Szaladnak a gallyak. Úgy érzi, mintha figyelnék.
Mottóm Szólj, ha bánt, hogy verselek, hogy prózában próbázzam költői lelkemet! …és ami a gond vele… Oly hosszú lére eresztett a próza…
