És most azt csinálunk, amit akarunk
Ágota alighogy letette a telefont, hátradőlt és elengedte magát. Fülig érő szájjal mosolyogni kezdett.
Határtalanul boldognak érezte magát, mint mindig, amikor pontosítás történik, Esztike érkezését illetően. Tehát jön, nemsokára. Még pár nap és itt fog csacsogni újra, és most, három hétig is itt lesz! Hurrá!
Pár perc múlva, már toll van a kezében. Azonnal el is kezdi összeállítani a „menüt”, és a bevásárló listát.
-Szia Ági! /mert így hívja, szinte mindenki a családban, még a saját fia is/már úton vagyunk, nemsokára meg is érkezünk, apával! Majd legyél ott az ablakban és integess nekünk!
Ez, egy berögzült szokás. Ő vezette be, mert szereti látni őket már akkor is, amikor befordulnak a szembe lévő sarkon. Látni az integető kezeket, hallani a dudát, a kiskutyájával együtt, aki türelmetlenül követeli ki magának is a helyet, mellette az ablakban.
Kitárt ajtókkal várja őket a pörgő, le fel szaladgáló fehér szőrgombóccal együtt.
Mindig nagy az öröm, mindkét részről, és az elérzékenyült ölelgetések sorban követik egymást.
Beljebb lépve, kitárul a lakás hívogató belseje, a finomnak illatokkal együtt, az ízlelő bimbókat, maximálisan csúcsra emelve.
Az asztal már megvan terítve, már előző este szépen elrendezte.
A sugárzó boldogság közepette elhangzik Esztike szájából, a megszokott szlogen is!
-Hurrá, és mostantól fogva, azt csinálunk, amit akarunk! Az, hogy imádnak együtt lenni, egyértelmű jelei vannak, hiszen egészen picike korától sokat voltak együtt. Egymással lenni békés nyugalom és meghittség.
Ez alatt azt kell érteni, hogy megszűnik az idő, és valósággá válik az a fajta szabadság, amikor, egymással megbeszélve, négyszemközt, valóban csak azt csinálják, amihez kedvük van.
Reggel addig „pocolnak” az ágyban ameddig csak akarnak, azt reggeliznek, ebédelnek, és akkor, amikor akarnak, és együtt sütnek, főznek majd.
Minden kötöttség nélkül zajlik majd az életük. Pompás érzés ennek még a tudata is.
Az esti fogmosás szigorúan be van tartva és az is csak együtt zajlik. Fogkrémes szájjal bohóckodnak, grimaszokat vágva a tükörbe.
Az esték, különlegesen bensőséges mély érzéseket táplálnak. A sólámpa narancsos, meleg barátságos fényénél, olyan kuckósan érzik magukat, ahol most tényleg csak is ők vannak kettecskén, egy mesés, álomszerű összekapcsolódásban. A különböző történetek egymásnak való elbeszélése révén, lelkes közreműködői és hallgatói egymásnak. Ezek a beszélgetések, számukra a legőszintébb pillanatok a világon. Mesés lelki egymásra találás folyamata ez, hiszen, egymás szemében elmerülve fedezik fel, kettőjük gondolatainak élénk ragyogását. Egymás szellemiségének hasonlósaga elementáris érzést kelt, mindkettőjük szívében. Szó esik ilyenkor a nagyvilág rejtelmeiről, a velük született állatszeretetről.
Ágota, napról napra, egyre több hasonló tulajdonságot fedez fel Esztikében. Ami olyan jó „de ja vu”, kellemes érzést produkál. Egyik este, egy hirtelen feltörő, abba hagyni nem tudó, értelmetlennek tűnő nevetés kapcsán figyelt fel, erre az ismerősnek tűnő érzésre. Ismét, egy döbbenetes felismerés. „Tehát, én is ilyen voltam…és most látom magamat…kívülről…csak nevettem és nevettem…és csak úgy. Már magam sem tudtam, hogy mi váltotta ki belőlem. Volt, akit idegesített, volt, aki velem nevetett…és…érdekes módon, mindig csak az estékre volt jellemző. Mint ahogy most is.” Mélységes szeretettel nézte kisunokáját és most, társulva hozzá, megértően nevetett vele ő is. Megnyugtató, jó érzés volt, ezt a múltba veszett emléket újra átélni, és egy újabb közös hullámhossz tudatára ébredni.
Az elalvás most már, könnyebben megy, de egy traumás időszak előzte meg. Mindig attól félt a kis drága, hogy nem tud elaludni. Ezért többször is kérdezgetni kezdte, hogy” menni fog-e,” miközben már el is aludt. Mikor a kis álmodozó szemecske végre, fáradtan, egyre laposabb pillantásokkal jelezte az álom közeledtét, ismétlődő szavak suttogása hagyta el kicsi száját. „Szeretlek Ági, nagyon szeretlek Ági, imádlak Ági! Ágota pedig csak nézte, és nézte az álomba merült angyali kis arcot és vissza suttogja neki:” Én még jobban kicsi Csillagom!”
És a reggelek…mosoly, és mosoly, ölelés még a beáramló napsugaraknak is.
Ágota most minden. Elsősorban a nagyi, az öregbarátnő, a játszótárs egy hajdani kislánnyá alakulva.
-Figyu Ági! Én most előadást fogok tartani! -jelenik meg egyik nap, szalmakalapban, tiri-tarka, mindent magára aggató ruhadarabokban, amit csak összetudott szedni és tetszett neki. Kissé túl rúzsozott szájjal, hóna alatt Samu kutyával. Ágota nevetve nézte, a kis újdonsült színésznőt, aki gyermeki vidámsággal csacsogja az előadás mibenlétét.
A rögtönzött színház a nappali közepén teremtődött, a nézőközönséget pedig természetesen Ágota testesítette meg. A forgatókönyvet saját maga szerkesztette, a dalbetétekkel együtt. A „nézőközönség” pedig odaadó figyelemmel kísérte végig a pazar színészi teljesítményt. Majd lelkesen tapsolt, a figyelemreméltó színházi előadás végén.
-Süssünk sajt tortát? -kérdezi egyik nap Ágota
-Igen, igen! – lelkendezik Eszterke.
-De én is segíthetek? Ugye?
Naná, hogy igen! irány a konyha és sütni kezd a séf, és a kiskukta. Keverés, kavarás, hihetetlenül ügyesen dolgozik a két kis kezecske, bár, időnként mindig leesik valami, de, oda se neki!
A sütőben szépen emelkedő sütit pedig, nem kis izgalommal kukucskálva kémlelik a sütő ablakán keresztül. Megérdemelt jutalom ez számukra, hiszen a közösen készült az a nem is akármilyen torta. A munkájuk gyümölcse az ott a sütőben. Természetesen fotó is készül róla, amit el kell küldeni anyának és apának. Amikor az első falatok a szájukba kerülnek a mennyei manna mosolya telepedik az arcukra.
A mindennapi, szinten elmaradhatatlan program pedig a „samuséta” az erdőben. Itt asztán, végképp rájuk telepszik az elengedés szabadsága. Az erdő madárfüttyös csendjében, abban a végtelenül nyugalmat árasztó fákkal, bokrokkal telített zöld övezetben, csak a madarak koncertjét lehet hallani.
-Ági, szerinted mit mondanak a madarak egymásnak?
-Szerintem, biztos ők is köszöntik egymást, kérdezgetnek, felelnek egymásnak
-De, mégis mit? -kérdezi önfeledt kíváncsisággal Esztike, amire illik is készségesen választ adni.
-Hát, például, mondjuk ilyeneket! „szia! hogy vagy, hogy aludtál az éjjel, megetetted-e a fiókáidat, van-e kedved velem egyet repkedni…hát, körülbelül ilyeneket. Esztike Közben, végig tesztelve figyeli Ágota arcát. Majd huncutva elneveti magát.
-De hiszen a madarak nem is tudnak beszélni! Ágota nem szakítja meg, ezt a törékeny varázslatot és kivágja magát.
-Valóban, ők nem emberi, hanem mint hallod, madárhangon cseverésznek egymással. Mi nem értjük így őket, és ők sem minket. De te kérdezted, én meg csak találgattam, mit mondhatnak egymásnak. Mint, az animációs filmekben, amit még én is szeretek nézni veled.
A sétálgatás közben másra is kiterjed a figyelmük. Növényeket, picike kis erdei virágokat, szemrevaló tobozokat, sapkás makkokat csodálnak, gyűjtögetnek. A hangyák, bodobácsok vonulatát kikerülik, „mert, miért is kellene rájuk lépni”.
Csodálatosan színes, élménnyel teli napok ezek. Egy nagyi és egy élete kezdetén álló emberke, két korosztály egymásra találása ez. A felfedezések örömteli boldogsága egymásban. A hasonló, egy irányba mutató érzelmeket boldogitó igenlése ez a történet
Author: Szendrei Ágnes
Szendrei Ágnes vagyok, festek és írok is. Ez egyáltalán nem ritka a festők világában, szinte ikertestvérnek is mondhatnám az én szempontomból. Egy pár éve, adtam a fejem írásra, ami valószínűleg bennem lakkozott már a serdülő korban, mert már akkor is szerettem kis történeteket papírra vetni. Pár éve megjelent már két könyvem is. A továbbiakban is kedvem van novellákat írni, sőt, talán még könyvet is. Voltam irodalmi színpados is, mert az előadó művészet is vonzásában tartott egy darabig. A Facebook oldalamon felolvasó sorozatot indítottam a könyveimből. A közelmúltban pedig az Irodalmi Rádió Grundon porondján olvastam fel egy novellámat, valamint a tavalyi antológiában is szerepelt egy írásom. A továbbiakban is elhivatottságot érzek az írás irányában.