Vannak fehér foltjaim, hiányérzeteim, pótolhatatlanul sajgó gondolataim. Ezért is zavar annyira Grecsó, hogy neki vannak történetei. Mit vannak? Tömegelnek. Fürdik bennük, és tobzódó gyönyörrel osztja meg velünk. Olvasom, élvezem, közben pedig mindig megszurkál miattuk a hiány.
Mi is tehetne szebbé egy lusta délutánt, mint olvasni arról, ami másnak van, nekem meg nincs.
A szilvalekvárnál már kipattant egy szikra, de a bögyörőnél lángra is gyúlt.
Persze manapság már nem mondok ilyeneket, hogy bögyörő. Az ötéves unokám azonnal figyelmeztetne:
– Ilyen szavakat ne használj, Babimami!
De a hiányos családi legendáriumban egyszer csak felderengett valami.
Megjelent előttem a messzi múltból Szabó mamám gömbölyű alakja, amikor fiatalasszony unokájához egy szilke szilvalekvárral állított be. Pironkodva vittem ki anyósom konyhájába. Az én nagyim ilyen egyszerű asszony, magyarázkodtam. Erzsi néni szeme viszont mosolygósra kerekedett, és örömében megölelt, hogy milyen különleges ajándékot kapott a menye.
Később, olvasás közben eljutottam Grecsó Juszti mamájának következő ételéhez, a bögyörőhöz.
És lám. Talán kevés történetet adott nekem a szülői ház, de találtam még egyet.
Ritka alkalom volt, amikor anyám rendesen főzött, és még játszott is velünk. Nevetett, jókedve volt, és kivételesen teljes figyelmével felénk fordult.
Kinyújtotta a tésztát, csíkokra vágta, majd feldarabolta. Mi ott álltunk mellette az öcsémmel, és lisztes kézzel, lelkesen sodorgattuk a bögyörőket. A gyúródeszka megtelt, a sparhelten forrt a víz, anyám pedig játékot talált nekünk.
Öcsém lett az apuka. Kiment az udvarra, hátra a színbe, mert azt neveztük ki munkahelynek. Én lettem a kislány, aki ebédet visz neki ételhordóban. Anyám kapta a feleség szerepét. Bekészítette az ételt a dobozokba, én meg vihettem az apukának.
Nyár volt, tudom.
A konyhaajtó kitárva. Anyám vékony ruhában nevetett. Öcsi meg én mezítláb futkostunk a ház és a szín között. Piszkos talpunk csak úgy csattogott.
Könyvjelzőt tettem a könyvbe, és krumplit tettem fel főni.
Vajon menni fog még a bögyörő sodorgatása?
Author: Farkas Etelka
Farkas Etelka vagyok, nyugdíjas tanítónő. Írni akkor kezdtem, amikor befejeztem az aktív munkát. Először egy naplószerű blogot írtam, majd ráéreztem az alkotás ízére. Nagyon sok mondanivalóm van a világnak, a tapasztalatok, a traumák, a történetek. A bejegyzések formálták a stílusomat, és novellák, versek születtek. Első verseskötetem a Küldj egy angyalt! (2024), utána egy autofikciós regény következett Nem bánok semmit (2024), majd újabb versek Hétköznapi líra (2025). Az utolsó kötetem 2026-ban jelent meg, címe Anyaseb, és ebben szerzőtársam Szabó Kitti a kollázsaival. Nincsenek jelentős díjaim. Antológiákban, internetes folyóiratokban jelentek meg alkotásaim. Könyvbemutatókon, felolvasásokon személyesen találkozom az olvasóimmal. Írásaimban a hétköznapi élet örömeire hívom fel az emberek figyelmét, és népszerűsítem a művészetterápiát. Költői stílusom a lírai tárca lehet, mert nálam a vers és a próza összeér. Ritkán írok kötött formában. Elindulok valami hétköznapitól, abból lesz egy lelki felismerés, és eljutok egy halk csattanóig. Az irodalom egy ösztönös rokonság, melyben suttogva kiabálok. A negyedik könyvem elkészülte után létrehoztam egy szerzői oldalt is, ahol szeretnék a követőimmel interakciót kialakítani. Folyamatosan alakul a stílusom, bővül a közönségem. Újabb verses köteten és regényen is dolgozom. https://fetelka.hu/ https://www.facebook.com/fetelka