„A manipulatív emberek legfőbb trükkje az életben: szimpátiát és sajnálatot ébresztenek, mert tudják, hogy a jóérzésű ember a könnyeit látva leengedi a pajzsát.”
Az öreg nyúl és a sólyom tanácsa.
Az öreg nyúl már régóta egyedül járta az erdőt, a réteket. Itt-ott meg-megállt kisebb-hosszabb időre, ahogy az élet rendelte volt neki. Túl volt ő már nyúlasszonykán és nyúlcsaládon, sok síráson, nevetésen. Futott, amikor muszáj volt, és bizony helytállt, amikor kellett – remegő lábakkal, reszkető szívvel. Túlontúl volt már sok mindenen: csalfa, alattomos, kétszínű, és még sorolhatnám e jelzőkkel jellemzett teremtményeken. Sokan ígértek, sőt esküdtek neki nagy testvériségről, de megtanulta: mindenki a saját sorsát egyengeti. És ezt bizony gyakran bármi áron; kihasznál, megtagad, s ha nem vigyázol, elad egy vásáron.
Történt egyszer, hogy egy szép, madarak zajától hangos erdőbe keveredett, ahol lágy dallamokat játszva selymes, ezüstös patak csörgedezett. Míg a madarak a fák ágain uralkodtak, mókus koma is fel-felnyargalt egy fa oldalán, őzek jöttek inni a partra, távolabb szarvas topogott már. S míg a malacok a túrásban dagonyáztak, béka a patak szélén, egy kövön lopta a napot. Sikló, mint ki vadászni indul, kúszott ki a vízből, a fűben siklott tova. Kis halacskák apró pikelye csillant a levelek közt besugárzó napnak fényében, rák óvatosan lapult meg rejtekében.
Egy medve ült magában, az árnyas fák közt épp valami mézeset majszolt. Kaptár a mancsában, a méhek mérgesen dongták körbe, de ő néha legyintett egyet, és falatozott tovább. Farkas, egy falkára való, tért meg jóllakottan valahonnan – nyájat kerülhettek, megkívánták a báránylakomát. És hát Lompos, a róka is elkeseredett ide, egy-kettőre oldalogva, sunyin környékezte a többit, gyakran sikertelenül. Ám serényen próbálkoztak dicsekedve, panaszkodva: kiből mit szednek ki, hogy ártsanak, vagy legyen könnyű haszon, munka nélkül.
Nocsak, meglátták az öreg nyulat, az is nézte őket. Ezek összesúgtak, majd egyikük elindult a nyúl irányába, és ráköszönt:
– Szervusz, nyúl koma!
– Szervusz! – köszönt vissza a nyúl.
Alig volt rá ideje, mert a róka már folytatta is:
– Mi járatban vagy errefelé? Honnan jössz? Mit csinálsz? Mit, hogy, kivel élsz, jársz? – szinte meg se állt a kérdések áradata.
A nyúl már nyitotta volna a száját, de éppen akkor szólalt meg az esze: kevesebb beszéd, mi tartozik és kire. Így aztán mondta, hogy onnan jött túlról, éppen csak járni akart egy nagyot, és csak csodálja, mit itt lát, s egyelőre megpihen, itt ragadott. Mondta volna még tovább, hogy milyen békés itt minden, milyen szépek a tölgyek, az avarban mennyi sokféle gomba nő, bogarak másznak a száraz levelek és fűszálak között, s hogy a pókok boldogan szövik hálóikat az ágakon csüngve. De a róka már rá se hederített, fordult is vissza a másikhoz, ott hagyva szavával a nyulat. Visszaért Lompos társához, és megint hosszan összesúgtak. Tanakodtak; eltelt egy kis idő, mire a másik kacsintott az iménti próbálkozóra, és most ő indult a nyúl felé.
Lassan ment, nem sietett, szinte mosolyogva ért oda a nyúlhoz. Az már nézi: vajon mi sül ki ebből, s vajon hogy jön nekem, mit akar? Odaér a kis kaján, s kedvesen szólal meg:
– Üdv neked, nyúl cimbora! Hogy érzed magad? Ugye, milyen szép itt?
– Igen, nagyon szép – szólal meg a nyúl. – Tetszik itt nekem, szívesen maradnék is egy időre.
– Maradj csak – mondja nyájasan. – Elleszel itt, jut hely neked is. – Kicsit csuklik a hangja, könny cseppen a szeméből, ahogy mondja.
„No fene” – gondolja a nyúl, s már kérdi is: – Hát neked mi bajod lett?
– Á, semmi – feleli a róka szinte síró hangon. – Á, semmi – ismétli, s lesüti a szemeit. Aztán felemeli a fejét, a nyúlra néz, és mondja: – Ha már ilyen jól ismerjük egymást, és hasonlóan gondolkodunk, elmondom neked, hogy jártam.
Pillanatnyi csend, a nyúl meg se szólal, s a róka már folytatja is:
– Más róka járt a páromnál a közös vermünkben, míg én tova, egy tanyán kacsaért jártam.
Kicsit vár, megáll. A nyúl hüledezik: még ilyet, még ilyen világot! „Te szegény, bizony, sajnos ez megesik.” Lomposunk nézi, szeme huncutul villan, és már tekeri is a szót tovább:
– Én már vele nem maradok, nem kell, nem érdekel, végeztem vele teljesen. De mesélj te, hogy jártál? Volt-e párod, bármi? Mondj el mindent nekem!
A nyúlnak is megeredne a szája, hiszen érzések, varratok szakadnak fel újra benne, mélyen. Ám ekkor egy szarka érkezik, s összenéz a rókával. A róka a nyúlra tekint, és mondja:
– Mindjárt jövök, csak ezt elintézem.
A nyúl ott áll, hoppon maradva, gondolatok és érzések rontanak rá. A róka oldalogva, sunyin hátravigyorog, s megy a szarka nyomán. Ekkor a magasból egy sólyom száll a nyúl mellé. A nyúl nem idegeskedik, nem ugrik meg, már rég észrevette, hogy a fejük felett köröz egy ideje. Így hát nyugodtan bevárja, legalább megtudja, mi dolga vele.
A sólyom, mint kit villámcsapás ér, úgy érkezik az égből, ám a végén már puhán csap párat szárnyaival, ahogy a fűbe teszi éles karmait. Körbeszalad a szeme, majd ránéz a nyúlra. Összenéznek. „Milyen tekintély, mi nemes tartás” – gondolja a nyúl, de elakad a gondolata.
– Hagyd el, fiam – mondja a sólyom, s csőre húzódik apró mosolyra. – Hanem ide figyelj – mondja a nyúlnak. – Látom, a rókák kezelésbe vettek. Szavukat se hidd, rafinált teremtményei az Istennek. Vigyázz, mert a mesemondásban náluk nincsenek határok! Trükkökből ki nem fogyva forgatnak meg, faggatnak, majd az életedet tudva fordulnak ellened, és másokat is ellenségeiddé tesznek, meglátod. Gondolom, most éppen a hűtlenség volt a sztori, jön majd a „jobb egyedül”, és hogy minden csak kirakat. Na azért, csak tudd: róka úr és róka asszonyság együtt hempereg nap és hold alatt. És igen, van, hogy párunk csak a külvilág felé van nekünk, velünk él, és közben más boldogítja. És van olyan, ki mindenét odaadja – de az nem a róka, ő a másét is elhordja. Vigyázz, mert szimpátiát ébreszt benned, játszik a lelkeddel, kigúnyolja azt, hiába, hogy nem ismeri. Csak mosolyogj rajta, a többit a Teremtő mindenképp rendezi!
Azzal útjára indulva emelkedik fel, s lassan körözve a kék égen úszó fellegek várják. Nyúl koma nézi, majd elindul: egy csipkebokor alján veti meg ágyát. Róka koma szaladna vissza, valamit hablatyol, aztán megáll. Nyúl koma rá se hederít. Gógyi és lelke visszatért, már jó úton jár.
2026. 09. 12.
Felföldi Lajos
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Gyöngyöspatai Palóc paraszt gyökérzetű, származású. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Amikről írok általam megélt vagy teljesen átélt, események, sorsok, természet, történelem, külső és belső emberi tulajdonoságok. A természet közeli fiatalkori életemnek köszönhetően, tudok így írni emberekről, állatokról, növényzetről és belső lélekről. Nem egyszerűen szobában, íróasztal mellett izzadom ki magamból írasaim. Senki és semmi vagyok a világban, mégis próbálok tanító jellegel is írni. Irasaim a szivárvány teljes skáláját, akaratlanul lefedik, utalok itt arra, hogy szerelmes, romantikus, természetközeli, történelmi tiszteletadás, spirituális, Gyöngyöspatai útikalauz, misztikum, pszichológiai. Vallást érintő versek a Keresztényi és Táltosi hitvilág miatt. Katona jellegű versek, tartalékos katonai szolgálatom gyanánt. Nem ego de! Adakozó lüktetés nem álca hanem valós megélt emelkedő érzés, többek között már több mint 22-szeres állandó véradó vagyok. Ezt inkább mint követendő példának említeniném, én is így kezdtem. És hálás vagyok érte! Nem csak írok, gyerekkorom óta rengeteget olvasok is így szókincsem és kifejezésmódom nem csak a Palóc származásnak köszönhető. Köszönetet szeretnék mondani az Irodalmi Rádiónak, hogy Éngem is és Másokat is felölel, lehetőséget nyújt antológiákban megjelenni és más felolvasó irodalmi estek keretében műveinkből...
