Vízbe merültünk újra, és újra,
Mert nem tudtuk mit hoz a holnap,
És az öröm perceit e félelem felnagyította,
Hűs karjával átkarolt bennünket a folyam.
A Parton nem volt rajtunk kívül senki,
Mert mindenki más, a saját, kijelölt útját járta.
Így miénk volt, a mindenség innenső partja,
És úti kövei csak minket csókoltak, simogattak.
Tudtuk persze „mi” (a vívódó énem és én),
Hogy mindenki más, már régen társat talált,
Íly’ úton, senki nem jár, pláne nem mezítláb.
… De minket ilyenkor ragyog be a Menny.
Szerény vigasz, mondhatnád, és ez igaz…
De akit régóta nem simít más,
Mint a lágy gyékény levél,
A szellő, meg a fény,
Az enyhet, csak a felhőktől remél.
Így hát, e partok kötnek még ide minket,
Ehhez, és ama másik, a „valódi világhoz”.
Köldökzsinórunk a Nap, a víz, a szél és a kövek.
De ez a szép magzat-világ, nem a születésre vár…
Nekünk élni, és érezni csak itt szabad,
Itt, ahol szabadon jár a szél, és a gondolat.
Itt sötét borúnkról, eltűnik az árnyék.
És végtelen hűs vizek mélyéről merítünk reményt .
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július