Még valamikor nyáron jelentetett meg egy „versíró pályázatot” a Ceglédi Kossuth Művelődési Központ. A pályázat témája a következő volt: „Szerinted is több rejlik a magyar nyelvben néhány emojinál és rövidítésnél? Hiszel abban, hogy a szavaknak ma is súlyuk, erejük és felelősségük van? Akkor ragadj tollat, és mutasd meg, mit jelent számodra a magyar nyelv!”
Én a „Kávéházi parafrázis” című versemmel pályáztam.
Szerdán volt a pályázat eredményhirdetése, ahol a beküldött műveket előadták, avagy a szerzők felolvasták. Én nem kerültem be a díjazottak közé. Utólag úgy látom, hogy több esélyem lett volna, ha magam adom elő a versemet. Mellékesen az volt az érzésem, hogy az egész rendezvény egy nagyon tiszteletreméltó, sokakat megmozgató, de mégiscsak tisztán amatőr produkció volt. Voltak pédául külön kategóriák a gyerekek számára, ők is előadták az írásaikat… Én kisé idegennek éreztem a szellemiségét. (Különösen zavaró volt számomra, hogy itt már „verseny” -ként tekintettek a pályázatra. Szerintem a sportpályán szokás versenyezni…)
De nem bántam meg, tanulságnak, tapasztalatszerzésnek nagyon jó volt.
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.
