Rékának
betűk, szavak, mondatok.
ez, mit írok, gondolok,
nézek, látok, gondolok,
érzek, hallok. gondolok.
itt vagy te is? láthatok?
te vagy az, kit láthatok?
látod azt is, ki vagyok?
élek, vagyok, meghalok,
jöttem, mentem, meghalok,
láttak, láttam. meghalok.
látok.
hallok.
gondolok.
de mi marad,
ha meghalok?
ha eltűnök és nem vagyok?
semmi.
csak betűk, szavak, mondatok.
ha rád találnak: – az vagyok,
ez marad, mit itt hagyok.
találd ki, hogy ki vagyok,
találd ki, hogy m’ért vagyok,
találj rám, mert Te vagyok…
ennyi.
ennyi csak,
mit adhatok…
2026.09.23. (70 évesen)
illusztráció: Absztrakt csavargó forma fekete háttéren · Ingyenes stock fotó
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A „kilépési pont…” rövid, sűrített létvers, amely az írás, az önazonosság és a megmaradás kérdését egy személyes megszólításra épülő, fokozatosan átalakuló beszédhelyzetben kapcsolja össze. Már a nyitás – „betűk. szavak. mondatok.” – töredezett, elemi nyelvi építőkövekre bontja a verset, miközben a dedikációból már egyértelmű, hogy a megszólalásnak konkrét címzettje van. Így a kezdő rész nem önmagába zárt monológ, hanem dialógusszerű monológ: a beszélő egy meghatározott másikhoz fordul, miközben a válasz egyelőre hiányzik.
A „ez, mit írok, gondolok, / nézek, látok, gondolok, / érzek. hallok. gondolok.” sorokban az érzékelés és a gondolkodás igéi egymásba kapcsolódva rajzolják ki a lírai én jelenlétét. A visszatérő „gondolok” egyszerre ritmikai és szemantikai kapaszkodó: mintha a beszélő újra és újra ugyanahhoz a belső ponthoz térne vissza. A következő kérdésekben – „itt vagy te is? láthatok? / te vagy az, kit láthatok? / látod azt is, ki vagyok?” – a kezdetben dialógusszerű monológ kvázi dialógussá fordul. A konkrét címzetthez intézett kérdések már választ várnak, jóllehet a válasz továbbra is a szövegen kívül marad.
A központozás ennek a belső mozgásnak egyik legfontosabb hordozója. A pontok rövid, határozott lezárásai, a vesszők továbbvezető ritmusa, majd a három pontokkal jelölt megtorpanások folyamatosan változtatják a vers dinamikáját. Az „élek, vagyok, meghalok,” még egyetlen lendületben kapcsolja össze a létezés három állapotát, míg a „láttak, láttam. meghalok.” ponttal elvágott szerkezete már élesebb, szaggatottabb hangzást teremt. A „látok…, / hallok…, / gondolok…” hármasa ezt követően szinte lelassítja a verset: a központozás itt már nem egyszerűen grammatikai jelölés, hanem a belső beszéd ritmusának, légzésének és érzelmi feszültségének meghatározó eszköze.
A „de mi marad, / ha meghalok?” kérdésében a korábbi önfelsorolás egzisztenciális kérdéssé sűrűsödik. A válasz – „semmi.” – minden díszítéstől mentes, szinte kegyetlenül egyszerű, amelyet azonban azonnal követ a látszólagos cáfolat: „csak betűk, szavak, mondatok.” A „semmi” így sajátos paradoxonná válik: miközben az ember eltűnik, az általa létrehozott nyelvi nyom továbbra is jelen lehet.
E ponton a vers beszédhelyzete is továbbmozdul. A „ha rád találnak” már a címzetthez kötött jövőbeli találkozás lehetőségét teremti meg, majd a „találd ki, hogy ki vagyok”, „találd ki, m’ért vagyok” felszólításai ténylegesen is a másikhoz fordítják a szöveget. A „találj rám, mert Te vagyok…” pedig a vers egyik legsűrűbb szemantikai fordulata: a „Te” és az „én” grammatikai határai összecsúsznak, s a másik válik annak lehetőségévé, hogy a beszélő önmagára találjon.
A szöveg érzelmi vonalvezetése ebből következően nem egyszerűen a halálfélelem vagy az elmúlás gondolatát követi. Inkább a jelenlét – bizonytalanság – eltűnés – megmaradás hullámzását járja végig. A vers hangulata ennek megfelelően egyszerre személyes és visszafogottan komor, de nem válik patetikussá. Az érzelmi töltést elsősorban az ismétlések, a kérdések, a rövid kijelentések és a megszólítás közelsége hordozza, nem pedig látványos képi díszítettség.
A metaforikus képalkotás is ebből az egyszerűségből építkezik. A vers legfontosabb metaforikus rendszere maga a nyelv: a „betűk, szavak, mondatok” egyszerre jelentik a vers anyagát és az ember lehetséges utóéletének hordozóját. A képiség ezért nem burjánzó, hanem fogalmi természetű; a megmaradás gondolata fokozatosan válik a szöveg egészét összetartó jellé.
Az írás hangzását az ismétlődő „-ok” végződések, a rövid sorok és a visszatérő igék adják. A rímelés helyett inkább a grammatikai és hangalaki ismétlődés hoz létre sajátos dallamot, amely helyenként szinte refrénszerűen lüktet. A sok „gondolok”, „látok”, „hallok”, „vagyok”, „meghalok” nemcsak jelentésükben kapcsolódnak össze, hanem hangzásuk révén is egységes zenei szövetet alkotnak.
A tipográfia ugyancsak szerves része a jelentésképzésnek: a kisbetűs írásmód, a rövid sorok, a pontokkal elvágott mondatrészek, a kérdőjelek és a három pontok mind a beszéd megszakítottságát és változó intenzitását érzékeltetik. A zárlat – „ennyi. / ennyi csak, / mit adhatok…” – visszavesz a korábbi kérdések feszültségéből, és szinte elcsendesíti a verset. A három pont itt már nem csupán megtorpanás, hanem nyitva hagyott továbbadás.
A „kilépési pont…” végső soron az elmúlásról szóló gondolatot egy konkrét másikhoz intézett személyes beszédben teszi átélhetővé. A vers nem nagy szavakkal akarja megfogalmazni az élet végső tapasztalatát, hanem lecsupaszítja azt: ami maradhat, az „betűk, szavak, mondatok”, és ezekben talán továbbra is megtalálható valami abból, aki írta őket. A „Te” ezért a zárlatban már nem pusztán a megszólítás címzettje, hanem a megmaradás lehetőségének hordozója is.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
