Ady Endre, 1889., Debrecen
hmm…
„Nem úgy van most, mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen,
Nem az a nap, nem az a hold” *
… dúdol belül a kis kobold.
valahogy úgy alakult, hogy este Nikó mellé akartam kerülni. egy korábbi beszélgetésünkből tudtam meg, hogy közelebb álltam annakidején hozzá, mint ő én hozzám, de így, hogy ez kiderült, már nem működött bennem tovább az a rutinos távolságtartás vele szemben, ami előtte mindig. ezt a „neheztelsz rám” -ot ő említette most (is) fel, bár Étertől is érkezett ilyen félmondat valamikor máskor is már.
nemigen vettem magamra. én nem szerettem abba az iskolába járni (igaz, leginkább egyik – másik tanár miatt).
fiúkkal barátkozni sose ment igazán, a „korszellem” is eléggé zavart, így már kisfiúként is inkább a szerelemben éreztem jól magam, mint az iskolában, közösségben. így aztán föl sem merült, hogy érettségis osztálytalálkozót szervezzek, részt vegyek a szervezésében, és az is csak immel-ámmal, hogy részt vegyek rajta egyáltalán. és ha már így van, a meghívottak körébe sem szólok bele nyilván, kibicnek ez nem való…
én úgy gondoltam magamban, hogy nemigen akarhatsz találkozni volt „kollégáiddal”, és mivel én sem vágytam rájuk, részemről rendben volt, ha nem jössz el ilyesmire. de ettől függetlenül, egyszerűen csak jó lett volna látni-hallani téged, és tudom, nem csak nekem.
visszagondolva azonban az anno időkre, 15 – 20 évesen szolidabb még az empátia. nem is az bántott engem – párunkat, hogy egyszercsak már nem vagy, hanem, hogy nem tudtuk ennek az okát.
ráadásul kis síppal a szájában belépett életünkbe „Káder” tanár úr, s ezzel a proletár diktatúra személyesen. volt, akinek jó volt ez így, volt, akinek mindegy volt, s volt, akinek nem. én például nem szerettem/akartam se sportolni, se sorba állni, se vezényszóra bukfencezni, nem is lettünk jóba sosem. viszont nagyon frusztrált a találkozókon az a szívélyes műmáz, amivel régi kedves ismerősként traktált. nem is vitt rá a lélek, hogy visszategezzem (igaz, a többi tanárokat se). ha annak idején, felsőbbrendűnek érezve magát, alázott, ahogy tudott, ne akarjon már magához emelni. nem szívesen hajolok ekkorát. nagyon jó érzés volt, hogy most nem kellett a jelenlétét elviselnem…
szóval, hogy mi van velem?
manapság (még mindig) inkább mások történetét hallgatom, minthogy az enyémmel jönnék elő. és jól van ez így. kevésbé érdekel, hogy ki mit mond, mint az, hogy miért és hogyan mondja, így aztán amúgy sem könnyű velem beszélgetni. Éter meg, úgy gondolom, szívesen meséli el, amennyit ő lát-vesz észre másokban…
múltkor egy munkahelyi értékelésen azt hallottam magamról, hogy erős egyéniség vagyok. hát, bár alighanem ezt nem bóknak szánták, én jólesőleg nyugtáztam magamban. ha érzem is néha, hogy itt fáj -ott fáj, talán a gerinc még nagyjából rendben van.
egyébként, milyen érdekes, hogy azok a fiúklányok, bácsiknénik, akikkel pénteken szívesen beszélgettem, valahogy mind szintén úgy látnak át a szitán, hogy nem esnek át közben rajta. és milyen érdekes az is, hogy pont ezek az emberek azok, akiknek akkor, és talán azóta is hiányoztál. lehet, hogy ez volt bennünk a specialitás?
közben lassan megreggeledik. bújnak elő a családtagok és a tennivalók. jól esett írni, s közben átgondolni, hogy mit is írok, s mit nem. és jó volt kicsit megint a társaságodban lenni.
de hova lett az a 45 év? változott valami?
Gábor
2019.12.01., 53 évesen
* mezőségi népdal
P.S.: „Káder” tanár úr számomra a mostanában kommunizmusnak nevezett „mindennapi szocializmus” terméke volt. „sorakozik, vigyázzba áll, sípszóra indul, dobbant, ugrik, egyenes lábbal érkezik”: ez akkortájt pedagógiai programnak sem volt utolsó, de a hétköznapi életben ma is jól elkél ez a „mentality”…
az érettségi bizottság egyik vizsgáztató tagja később elmesélte, hogyan igyekezett Káder tanár úr a bizottság testnevelő (azaz torna-) tanári végzettségű osztályfőnök tagjaként megakadályozni, hogy angolból is elérjem a műszakis felvételimhez szükséges ponthatárt. úgy hírlik, a kiejtésemmel volt baja. igaz, tornaórán angolul csak a „Start” és „Stop” szavakig jutottunk el. na jó, persze, a matekba mégsem avatkozhatott be: az „egy – kettő, egy – kettő, egy – kettő” tudásszint ahhoz mégis csak kevés lett volna…
illusztráció: 142 éve született Ady Endre: íme öt dolog, amit talán még nem tudtál róla (forgatással szerkesztve)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az ’üzenet egykori tanáromnak’ című írás sajátos műfaji határhelyzetben áll: levél, emlékezés, önvallomás és lírai próza egyszerre, miközben a megszólított egykori tanár személye végig homályban, de konkrét marad.
A szöveg líraisága elsősorban nem versszerű képekben, hanem az emlékezés hullámzó érzelmi mozgásában és a személyes hang közvetlenségében jelenik meg.
A szemantikai nyelvezet hétköznapi, beszélt nyelvi alapozású, amelyet időnként sűrített, metaforikus fordulatok emelnek poétikai szintre. Ilyen különösen a „kis síppal a szájában” belépő „Káder” figurája, amely egyetlen groteszk képpel egész történelmi-közérzeti jelentéstartományt nyit meg. A „proletár diktatúra személyesen” már nem egyszerű emlékkép, hanem ironikus történelmi metafora: az egyéni élményben válik érzékelhetővé egy korszak természetrajza.
A retorikai szerkezetet az emlékezés asszociatív logikája építi fel: a jelenből induló válasz fokozatosan jut el az iskola, a hiány, a valamikori sérelmek és végül az eltelt negyvenöt év kérdéséig. Ebben fontos szerepe van a kérdéseknek is: a „szóval, hogy mi van velem?” és a záró „változott valami?” egyaránt önmagára fordítja vissza a beszédet. A nyitó mezőségi népdal pedig már az első pillanatban megadja a változás, az elmúlás és az időbeli eltávolodás alapmotívumát. Az írás hangzásvilágában ezért érdekes kettősség érvényesül: a népdal dallamossága és a prózai beszéd természetes ritmusa egymásba simul. A mondatok gyakran hosszúak, kitérőkben haladnak, majd egy-egy rövid, csattanós szatirikus megállapítás zárja őket; ez adja a szöveg belső lélegzését.
A tipográfia kisbetűs mondatkezdései és az idézőjelek, gondolatjelek, zárójeles közbevetések a spontán levélbeszéd gondolatfolyam-szerű karakterét erősítik. A szöveg egyik legerősebb stíluseszköze az irónia, amely azonban nem oldja fel az emlékezés érzelmi súlyát, inkább elviselhetővé és emberileg hitelessé teszi azt. Különösen szép ellenpont, hogy a szerző egyidejűleg beszél sérelmekről és arról, hogy „jó lett volna látni-hallani” régi tanárát: a kötődés és a távolságtartás így nem egymást kizáró, hanem egymással együtt élő érzelmek. Az érzelmi vonalvezetés ennek megfelelően nem folyamatosan emelkedő, hanem emlékképek, irónia, fájdalom és derű között oszcilláló hullámgörbe.
Az érzéki és erotikus réteg itt visszafogott, csak utalás szerű: a „szerelemben éreztem jól magam” nem erotikus jelenetet, hanem egy alapvető érzelmi önmeghatározást jelöl.
A moralitás inkább az emberi tartás fogalmában jelenik meg, amelyet a „gerinc” metaforája egyszerre jelöl testi és erkölcsi értelemben. A „nem esnek át közben rajta” fordulat pedig különösen tömör metaforája annak az élettapasztalatnak, amely a látszat mögötti valóság felismerését társítja a belső tartással.
Az utóirat a személyes emlékezeti réteget tovább tágítja: „Káder” tanár úr alakja immár nemcsak egyéni sérelem hordozója, hanem egy egész korszak hétköznapi mentalitásának ironikus szimbólumává válik. A „sorakozik, vigyázzba áll, sípszóra indul, dobbant, ugrik” felsorolása ritmikájával szinte maga is a vezényszóra végrehajtott mozdulatok mechanikus rendjét idézi, miközben a záró „mentality” szó játékos nyelvi fordulattal kapcsolja össze a múltat és a jelent. Az utóirat végül az érettségi történetével az emlékezés személyes tétjét groteszk humorral erősíti fel. Így az utóirat nem egyszerű magyarázó függelék, hanem az írás ironikus-történelmi hangjának utórezgése, amely visszamenőleg is árnyalja a „Káder” figuráját, s egyúttal a 70-es évek mindennapjainak tétjét és hangulatát.
A zárásban negyvenöt év kérdése egyszerre válik időmértékké, emlékezeti térfogattá és létélménnyé: a levél végül nemcsak a múltról, hanem a jelenben tovább élő kapcsolatról is szól.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
