Feldühödött bikaként
Feldühödött bikaként
ködöt fúj a táj;
lassan homályba tűnik
minden, ami fájt.
Szívem, mint torz háztömb –
csak sejlik már;
ablakai egykor ragyogtak,
mára opálos vár.
Fekete égbolt, fekete ház –
zakatol az idő, pereg a gyász;
hullik vakolata,
s ez mindent… megmagyaráz.
De dereng már a hajnal:
törött üvegen csillan a fény –
varjak kapják fel fejüket:
„Hát te élsz még?”
Author: Hacsavecz Róbert
Köszöntelek, kedves Olvasó! Hiszem, hogy minden sorban ott dobban egy darab az emberből – néha mosolyban, néha könnyben. Az írás számomra párbeszéd: magammal, a világgal és azokkal, akik olvasnak. A vers útitárs a csendben, kérdés egy válasz előtt, néha maga a válasz is. Nem tökéletességet keresek, hanem őszinte pillanatokat – ahol fény és árnyék egyszerre van jelen. Hogy miért írok? Néha én sem tudom. Van, hogy a szavak egyszerűen utat törnek maguknak. Hol fájdalom, hol gyengédség, néha humor – akár abszurd formában. Nemcsak versek születnek: haikuk, novellák, rövid prózák is. Talán így próbálom megérteni a világot – és önmagamat is. Ha valaki magára ismer egy sorban, vagy elvisz belőle egy gondolatot, már megérte leírni.
