Az Örök Szív misztériuma
Óh, jaj, szívem, te vándor, gyolcsban,
Kit nem ringatott még e földi lét,
Csillag-nyelveken sírsz az Égen,
S Krisztus tenyerébe rejted a vért.
Mert nem a test az, mi engem álmod,
S nem az a harang, mi holtan zúg,
Hanem egy sóhaj Isten arcán,
Amelyből minden újra kigyúlt.
Bűneimből fűztem koronát,
Hordám, mint holdas, véres kínt,
De Mária szeméből könny hullt rám,
S átitatta a sötét reményt.
Én, bús angyal, megtévedt zarándok,
A Golgotán csendben álltam ott,
Ahol a szegek szívet vertek,
S az örök Jézus így szólt: „Ne zokogj.”
Földre hajtott fejjel jártam,
Mint akit a mennybolt se lát,
De egyszer halk, gyolcsos hangon
Megszólalt bennem a Szűzanyám:
„Lélek, ne félj, a tested csak por,
De az Úrban már rég hazatértél.”
És e szent szavakból mécses lett,
S azóta bennem csak Ő a fény.
Óh, halhatatlan, mennyei bánat,
Mit ember-szív el nem viselhet,
De mégis hordja, mint egy rózsa,
Mely tövisben talál kegyelmet.
Nem vagyok más, csak Isten csókja,
Melyet elfelejtett a világ,
De ha egyszer sírok a Keresztnél,
A Teremtő könnye is hozzám kiált.
S ha majd végső csendbe hullok,
Hol se átok, se álom nem ér,
Akkor az Úr karjába veszen,
Mint rég elveszett gyermeket: én.
Ott nem lesz múlt, sem jövő fájdalom,
Csak egy örök, éteri ima:
„Szerettelek, míg fájt az élet,
S szeretlek most is… halál utánra.”
Author: Tóth Brigitta
Kedves Olvasók! Brigitta vagyok, egy fiatal lélek, aki az írásban és a lélek, aki az írásban és a művészetekben találja meg a világ valódi jelentését. Minden szó, minden mondat egy apró darabja annak a végtelen mozaiknak, amelyet az élet formál körülöttem. Az alkotás számomra nem csupán kifejezésmód, hanem egy utazás – egy belső táj, ahol a gondolatok szárnyalhatnak, és az érzések formát ölthetnek. Művészetemben az érzelmek finom szálait igyekszem megragadni. A vers az a tükör, amelyben a lélek színei tükröződnek, a próza pedig a világ szépségét és árnyait meséli el. A festészet titkai, a színek és formák harmóniája mindig is lenyűgöztek, és sokszor ezek a hatások köszönnek vissza az írásaimban, ahogyan a szavak is megpróbálnak egy-egy képet, egy-egy pillanatot megörökíteni. Szeretem a csendes, ámde mélyebb rétegeket keresni az életben: a törékeny, de erős emberi kapcsolatokat, az érzelmek árnyalatait, a finom, szinte észrevétlen szépséget, amit a legtöbben hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A művészetek azok a kulcsok, amelyek segítségével beléphetünk a lélek legmélyebb zugaiba, és talán egy kicsit jobban megérthetjük magunkat és másokat. Ez a blog az én kis világom, ahová meghívlak benneteket is. Itt megosztom veletek az alkotásaimat – verseimet, történeteimet, érzéseimet –, és remélem, hogy együtt egy olyan közösséget...
