Sinimini Kiskirályság uralkodója, II. Teszetosza elhalálozott egy halszálkától. Nem nagyon szerették őt a helybéliek, de hosszú királykodása során megszokták. Az öregek előbb az apját, I. Teszetoszát szokták meg, utána mindenki más is megszokta amazt. Így éldegélt az alig több mint kéttucatnyi lakos a Sárgászöld-óceán partján: megszokták egymást és az uralkodóikat. Ott, a távoli Siniminin nem is tudtak róla, hogy lehetne másképp élni, hisz nem ismertek másik világot, hozzájuk pedig nem ment senki idegen. Néha persze láttak hajókat az óceánon, de a bölcs Teszetosza azt mondta, azok a gonosz erők hajói, és mivel gyakran és magabiztosan mondta ezt, hittek neki. Nem is mentek ki halászni, amikor a gonosz erők jártak a vízen.
II. Teszetosza temetése napját búslakodással töltötte a nép, másnap viszont mindenki tette a dolgát: a gyerekek Teszetoszáék dicsőséges semmittevéseiről tanultak az iskolában, a kereskedők kereskedtek, a karhatalom mindkét tagja aznap is a kocsmában időzött, a földművesek pedig kapáltak.
– Miért dolgoztunk ma is ilyen későig? – kérdezte Yulia, a legfiatalabb földműves a többiektől, miközben hazafelé battyogtak az elhunyt kiskirály földjéről.
– Mert mindennap eddig szoktunk – vetette oda flegmán Sang, az öreg sorstárs.
– Hát ez az! A király meghalt, már nem kéne naphosszat kapálnunk. Nincs királyné, nincs trónörökös. Kinek dolgozunk ennyit? Csak az az ostoba főkancellár él a palotában – lázongott Yulia.
– Mit hőbörögsz ma ennyit? Mi lenne nélkülünk a zöldségekkel, a gyümölcsfákkal? Hagyjuk tönkremenni? – méltatlankodott az öreg.
– Azt nem mondtam, csak nem kéne sötétedésig robotolnunk, délben hazamehetnénk, vagy jöhetnénk kétnaponta, így tarthatnánk tétlenségi napokat. A társaságban lévő földművesek nagyon egyetértettek ezzel, kivéve az öreg:
– Én bizony jövök holnap is úgy, ahogy szoktam, nem tudnék másképp élni.
– Ahogy akarja, no de a termés a miénk lesz, nem? Most, hogy már nem kell a királynak, legyen azoké, akik dolgoznak vele.
– Mit csinálnánk olyan sokkal? – csodálkozott az öreg. – Inkább osszuk szét a nép között!
– Isten őrizz, hogy ingyen osztogassuk! Adjuk el, jól élünk majd belőle!
Mielőtt Yulia befejezhette volna a mondandóját, jöttek velük szemben a halászok az aznapi fogással. Igyekeztek a palotába, hogy leadják a tizedet.
– Minek mentek ti oda? Hát nem tudjátok, hogy Teszetosza nem eszik már halat? – kérdezte Yulia, majd boszorkányosan kacagott.
– Le kell adnunk, ez a törvény, különben elvisz a csendőrség – mondta Eunju, a leghalszagúbb halász.
– Innen? Hová? – kacagott tovább Yulia.
– Emlékszem olyan esetre, amikor a halászok nem adták le a tizedet, majd egyszer csak eltűntek, senki sem látta őket többé. Állítólag az óceán lett a sírjuk, ahogyan még jó pár embernek, köztük egy ártatlan nőnek is – mesélte Eunju.
– De már nem kell félnünk, nem kell engedelmeskednünk; azt a két részegest hókon vágom, ha kell! – lett egyre bátrabb és erősebb Yulia.
– Válasszunk új királyt! – vetette fel Eunju.
– Bolond vagy, fiam, a királyokat nem választják, hanem csak úgy teremnek, mint az uborka – magyarázta Sang.
Egész éjjel vitatkoztak a palota közelében, hogyan tovább. Felmerült, hogy a csendőrök megölésével kezdik, de belátták, hogy ők már úgysem zavarnak sok vizet, Yulia pedig még a hókon vágásról is letett. A vízről az jutott eszükbe, hogy útra kelhetnének megnézni, hol van a Sárgászöld-óceán másik széle, bár azért továbbra is tartottak a gonosz erők hajóitól, de legalább már elkezdtek álmodozni.
Eunju vallotta be elsőként, hogy szívesen pályát módosítana, mert valójában víziszonya van és undorodik a halaktól. Leginkább kőműves szeretne lenni, vagy borbély – ezt majd még eldönti. – Most már nem is akarnék királyt választani! – jelentette ki megvilágosodva Eunju.
– Nekem egy kicsit még hiányzik a régi – sajnálkozott az egyik földműves, aki ez idáig meg sem szólalt. – Emelhetnénk neki szobrot, I. Teszetoszáé mellé.
Ezt az ötletet rövid vita után a jelenlévők többsége leszavazta, abban viszont nem született megállapodás, hogy a meglévő szobrot ledöntsék-e, vagy sem. Az öreg Sang nehezményezte, hogy csak ők határoznak ilyen nagy jelentőségű kérdésekről, szerinte Sinimini teljes lakosságának össze kellene gyűlnie megszavazni a szoborledöntés ügyét, és egyéb kérdéseket is megvitathatnának ott.
Elérkezett a nagygyűlés napja, amelyen Sinimini teljes lakossága megjelent. A többség önszántából és lelkesen, de voltak, akik szívesebben lettek volna máshol, például a csecsemők. Ők ki is fejezték nemtetszésüket. A felnőttek viszont napok óta erre készültek, tele voltak ötletekkel, témákkal, kérdésekkel, amelyeket meg akartak vitatni a néppel. Előzetesen jóváhagyták, hogy a főkancellár legyen a szónok, és aki a szavazásokat levezényli. A fából tákolt emelvényre lépett, majd így szólt:
– Sinimini polgárai! – kezdte a beszédét lemondóan és rettegve, miközben egy papirost szorongatott a kezében. – Örömünnep lehetne számunkra ez a mai történelmi esemény, de kötelességem közölni veletek, hogy nem sokáig élhettek szabadon, ugyanis megtaláltam II. Teszetosza irományát, amely szerint itt él közöttünk a trónörökös. Az emberek felhördültek, ordítottak, kifütyülték és megdobálták a főkancellárt, majd miután valamelyest lecsillapodtak, a főkancellár folytatta a beszédét. – A volt királynak sok éven keresztül titkos viszonya volt egy hajadon nővel, aki gyermeket szült tőle, egy leányt. Miután a titkot megtartva felnevelte őt az anyja, szegény végleg eltűnt, a gyermeke pedig nem is tudja, hogy II. Teszetosza leszármazottja, de a törvény szerint övé a trón. Ezt tudnotok kell.
Yulia magára ismert. Egykeként nőtt fel, és amint nagykorú lett, az őt egyedül nevelő anyja eltűnt. Az apját sosem ismerte, vagy hát nem mint az apját ismerte.
Siniminin mindössze harmincan élnek, az elmondottakból könnyen rájöttek, ki a trónörökös. Szerették Yuliát, de megszerették az önállóságot is.
Mihez kezdjenek most magukkal?
Author: Varró Sándor
Újrakezdő írogató vagyok. Még mindig, battyogva az 50 felé. Az egész úgy kezdődött, hogy valamiért műszaki szakközépbe jártam, és az egyik magyarórára verset kellett írnunk. Életem egyik legizgalmasabb házi feladata volt. Megírtam a verset, másoknak is, ők pedig cserébe a gyakorlati órán meghegesztették nekem, amit kellett, két vasdarabot (igazából így végeztem el a műszaki szakközepet, megírtam egy fogalmazást másoknak, cserébe megkaptam pl. a szakrajzot). A tanárnőt nem érdekelte a két vasdarab, ahogyan engem sem, de tetszett neki a versem. A negyedik évben filozófiaóráink voltak. Nekünk, leendő épületgépészeknek, légtechnika és fűtésóra között Arisztotelész és társai. És ekkor végre jött egy újabb érdekes házi feladat: Mi az élet értelme? Erről kellett fogalmazást írnunk. Már nem tudom, mit írtam, ahogyan az élet értelmét sem tudom egyértelműen, mindenesetre tetszett a tanár úrnak, biztatott, hogy olvassak és írjak. Furcsa szerzetnek számítottam, ugyanis az épületgépész szakközépből magyar szakra jelentkeztem, bár nem hiszem, hogy az előzmények után bárki is meglepődött ezen. Szerettem volna újságíró lenni, de nem lettem, ugyanis kénytelen voltam belátni, hogy nem az a típus vagyok, aki odamegy idegenekhez vagy hírességekhez és az orruk alá nyom egy diktafont (vagy bármilyen hangfelvevő eszközt). De azért volt, hogy írtam főiskolai, egyetemi lapokba, valamint rendezőasszisztensként bekerültem a 2003-ban...
