Nap mint nap érzi, hogy valami változik, nem tudja pontosan, hogy mi, de az érzései, a gondolatai, a lelkivilága mind húzzák lefelé a mélybe. A futás az egyetlen, ahol menedéket találhat. Felveszi a futócipőjét, a fejhallgatót bekapcsolja, és máris megszólal Alan Walker – The Spectre száma. Dübörög az ütem a fülében, az első lépések könnyűek. Az első kilométernél bevillan egy kép. Egy régi, kopott asztal a szoba közepén, egy tévé a sarokban – olyan ismerős, de nem tudja hova tenni. Csak felbukkan a semmiből, és elillan. Fokozza a tempót. A negyedik kilométernél csak az utca halvány fényei adnak némi támpontot, a levegő párás. Hirtelen fojtogató érzés támad a torkában, de nem a futástól van. Egy nehéz, apró virágokkal borított takaró képe villan be, ami alatt meg akar fulladni. Egy kéz nyúl felé, ami már túl közel van. A tempót még inkább fokozza. A hetedik kilométernél kezd kirajzolódni egy sötét szoba, ahol a redőnyön keresztül szűrődik be a fény. Ez az a szoba, ahol minden egy szempillantás alatt megváltozott, ahol egy új személyiség született: a tettek és a tehetetlenség találkozása. A tizenegyedik kilométernél már érzi a lábaiban a fájdalmat, hogy nem bírja sokáig. Sprintelni kezd, minden erejét összeszedve, csakhogy ezek a bevillanások többé ne jelenjenek meg a szeme előtt. A mellkasszorítás, a remegés, a fájdalom az, ami végképp megállította. A lábai a földbe gyökereztek, összerogyva a porba zuhant, minden ereje elhagyta. Az utca sötétjében a háta rángását lehet látni. Egy nő, aki harminc év után összeomlik.
Egy puha, finom kéz érinti meg a vállát. Az ereje minden szikrájára szüksége van, hogy fel tudjon ülni. A vakító fehérségtől alig lát valamit, de a porban két apró lábat pillant meg. Hosszú, fehér ruhát visel a kislány, úgy néz ki, mint egy angyal, de valahonnan ismerősnek tűnik a nőnek. A felismerés letaglózza, hiszen ez lehetetlen: saját kislánykori önmaga áll előtte, gyermeki ártatlansággal, mosollyal az arcán.– Te? Te én vagyok, én pedig te… ez mégis hogyan lehetséges?
– Nem a hogyan a fontos, hanem a miért.
– Ezt nem értem.
– Naponta álarc mögé bújva éled az életed. Felkelsz, dolgozol, funkcionálsz, mosolyogsz, este pedig kimerülve zuhansz a kanapédra.
– Ez az élet.
– Ez nem… ez nem élet, Cloe! A teher, amit cipelsz nap mint nap, ez így nem mehet tovább.
– De miért segítesz nekem? Miért nem vagy rám dühös? Hogyan tudod ezt megbocsátani nekem?
– Mit is kellene megbocsátanom?
– A mi múltunkat. Hogy képtelen voltam megvédeni magunkat. Hogy nem volt lelki erőm valakinek beszélni a történtekről, segítséget kérni akárkitől.
A nő újra zokogásba tör ki.
– Kérlek, figyelj rám – mondja a kislány gyengéden. – A történteken sem változtatni, sem elfelejteni nem lehet. De te ott, akkor gyerek voltál, egyszerűen fizikailag képtelen voltál a védekezésre. A szégyenérzet, amellyel ott szembesültél, erősebb volt. A gyermeki ártatlansággal visszaélve bántalmaztak téged, minket. De nincs miért bocsánatot kérned, és nincs mit megbocsátanom. A kislány felsegíti Cloe-t a földről. Addigra az arcvonása teljesen megváltozik, feloldozást kap, saját magától, egy olyan atrocitás miatt ahol ő mindig is ártatlan volt. Kézen fogva csendben elindulnak hazafelé, a nő nincs többé egyedül.
Author: Nova Black
Nova Black vagyok, Németországban élek. Az érzelmek feldolgozása céljából ragadtam tollat a kezembe. Nem gondolkoztam, csak írtam, nem voltak terveim… Nap végén az írás olyan menedéket nyújt nekem, amit soha nem kaptam meg, a sötét szoba küzdelmes mélyén engedem a fájdalmat feltörni, mely hatására megszületett az első novellám, de az éjszaka közepén szárnyalok tovább és remélhetőleg, valamikor megjelenhet az első önálló regényem is.
