A téboly küszöbén

Elhatároztuk, hogy teszünk pár kört a motorral. A park melletti templom elől indulunk, sötét van és köd. Beröffentem az öreg járgányt, nagypapa az oldalkocsiban ül, a megkopott irhakabátját viseli. Elindulunk a park környéki kis utakon, csak mi vagyunk és a motor dübörgése. Nagypapa szótlan, de arcán látszik a felszabadultság és az életöröm, mint amikor valaki hosszú bezártság után végre kilép a levegőre. Nagypapa int, hogy gyorsítsak. Boldogan robogunk a sötét és üres utcákon, harmadjára érkezünk a templom elé, amikor meglátom, hogy üres az oldalkocsi.

     Satufék. Leállítom a motort, rémülten leszállok, futólépésben elindulok visszafelé, amerről jöttünk, vagy már csak én jöttem. Kiver a víz és reszketek, futok az úton, kiabálok, zihálok, ordítom, hogy „nagypapa”, bemegyek a parkba a fák közé, aztán vissza az útra, cikázom, visszafutok a motorhoz, ahol egy beesett arcú férfi tűnik fel, egyre hangosabban röhög, majd köddé válik. Ki vagy te? ‒ kiáltom, de nem jön válasz. Nagypapa, hol vagy, hol keresselek? Gyere elő! ‒ könyörgök neki magamban. Motorra szállok, megfordulok vele, lassan elindulok az úton, közben nézem a park szélét, majd az utcákon az árkokat. Reménykedem, hogy egy árokban meglelem papát, de közben mégsem tudom, hogy ebben akarok-e reménykedni. Keresem az embert is, aki röhögött, hátha látta nagypapát, vagy ő tett vele valamit. Nézek minden irányba, forgatom a fejem, mint egy bagoly, közben kiabálom, hogy „nagypapa”. Fogytán a benzin. Megint a templomnál vagyok, ott az ember, aki megint röhög. Rákiáltok, de ismét felszívódik. Befutok a parkba, fejvesztve rohanok, keresem papát, de mintha csak menekülnék valami elől.

     Nagypapa! ‒ riadt fel Ede a saját kiáltására. Lassacskán észhez tért, kezdett tudatosulni benne, hogy csak álmodott, nem a sötét, ködös parkban van, bár úgy vert a szíve és úgy izzadt, mintha tényleg ott lenne, mintha átélte volna. Át is élte, csak az ágyában. Reszkető ujjal felkapcsolta az éjjeli lámpát, ránézett a telefonjára: éjfél volt.

     Most megdöglesz! ‒ mondta Ede a combján időző szúnyognak, majd lecsapott, de csak a saját combját érte napokig sajgó ütés.

     Mit idegeskedsz? Csak egy kis vért akarok venni tőled ‒ gondolta magában a sötét függönyre menekült szúnyog.

     Gyere csak közelebb! ‒ ezt pedig már a sarokban lévő lusta pók, Vincent sutyorogta hívogatólag a szúnyognak. Jelenleg hárman élnek a lakásban: Ede, Vincent és a szúnyog. Az elmúlt néhány éjjel nemigen volt nyugalma Vincentnek, ugyanis Ede sokat forgolódott álmatlanul, vagy éppen rémálmoktól riadt fel; amikor pedig felkelt, le-föl kapcsolgatta a lámpát, járkált, zörgött. Vincent persze örült, hogy Ede még nem vette észre őt, vagy nem érdekli és csak szúnyogokra csap le, de azért Ede miatt neki is gyötrelmesek az éjszakái.

     Ede felkelt az ágyból, kiment a mosdóba, és közben azon mérgelődött, hogy az álmok okozta kialvatlansága miatt megint egy nyamvadt nappal vár rá, de előbb egy borzasztó éjszaka. Kipróbált már mindenféle csodaszert, gyógyteát, orvos által felírt tablettát, meleg tejet, az internetről rendelt pirulát, alaszkai pipacsmezőkön termesztett pázsitfűfélét, amelyet tündérek gondoztak és szedtek, indiai hastáncosnők reklámozta varázsszert, mindhiába. Ezek nem érthetetlen rémálmok ellen vannak. Napközben próbált szép dolgokra gondolni, hogy éjjelente az agya ne szörnyűségeket rakjon össze, ám kialvatlanul, szinte már zombiként, amikor csak a túlélésért küzd és az emberek megrémülnek a sápadt és beesett ábrázatától, pokoli nehéz a szépet meglátni.

     Miközben csoszogott vissza az ágyába, azon töprengett, hogy vajon miért rakhatta össze az agya a korábbi álmot. Miért pont ezt? A nagyapja tizenöt éve meghalt. Igaz, a hétvégén kiment hozzá a temetőbe, tehát érthető, hogy az elméje ezt megjegyezte, no de sosem motoroztak együtt, pláne nem oldalkocsison. Aztán eszébe jutott az a visszatérő gyerekkori emlék, amikor a nagypapája mesélt neki a fiatalkori száguldozásairól, nagymama pedig arról beszélt, hogy nagypapa képes volt napokig bütykölni a nyamvadt motorjait, darabokra szedni, majd összerakni azokat, vasárnapi ebéd közben is azon rágódni, hol a hiba, majd csak annyit mondott: „a karburátor”, ezzel otthagyta nagymama gyöngyöző tyúkhúslevesét. Majd amikor végre felbőgött a motor, az felszabadultságot, amúgy ritkán látott örömet szerzett neki. Ám Ede iskoláskorában, amikor a szünidőket a nagyszülőknél töltötte, már nem voltak motorjai a papának, csak rozsdás alkatrészek sorakoztak az egykor disznóólként használt műhelyében. Ede sosem vágyott a motorozásra, csak ásítozva végighallgatta a történeteket újra és újra, gyakran röstellve, hogy benne nem lobbant fel a tűz. Egyszer részegen azt mondta neki az öreg, hogy nem bánná, ha másvalaki lenne az unokája. A nagymama másnap kérdőre vonta a papát, de ő talán tényleg nem emlékezett erre a lélekroppantó mondatára. Ede ezután is szerette a nagypapáját, de saját magát már nem tudta. Akkor valamit otthagyott a nagyszüleinél. De hogyan került az oldalkocsis motor az álomba? Olyanról sosem mesélt a nagypapa, viszont Ede pár hete újranézte a Csengetett, Mylord?-ot, amelyben Stokes időnként ilyen motort vezetett. Ede agya valamiért oldalkocsiba ültette a nagypapát, az viszont rejtély maradt, hogy az álomban miért ő vezetett, és miért éppen a park körül. Azt sem értette, hogyan került a képbe a röhögő ember. Edének bevillant, hogy egykor volt egy szomszédja, Lajos, aki mindig mindenen gúnyosan röhögött, nem tudni, miért. Neki ez volt a köszönése, vagy inkább az összes mondandója. De az álomban felbukkanó férfi nem hasonlított Lajosra, és Ede már meg is feledkezett erről az emberről. Hogyan került elő mégis?

     Ede elhatározta, hogy nem gondol sem a nagypapájára, sem Lajosra, sem a parkra, hanem üres fejjel visszaalszik. Nem sikerült neki, mivel túlságosan erőltette. Nemrég azt olvasta, hogy ilyenkor valami nagyon utált, monoton dolgot kell végezni, például vasalni. Ezt neki találták ki, így hát hiába volt éjjel 2 óra, nekiállt vasalni, és közben átélte, hogy Edit, a volt barátnője hányszor leteremtette, amiért még vasalni sem tud rendesen, és egyszer azt mondta Edének, jobb lenne mindenkinek, ha most megcsapná az áram. Szerette Editet, bár úgy sejtette, ez nem kölcsönös. Most azonban nagyon igyekezett, mintha Edit látná őt; a legszebb ingeitől az összes alsónadrágjáig mindent gondosan kivasalt egy óra hossza alatt, és ekkor már úgy érezte, végre jól tudna aludni, a gatyavasalás megtette a hatását. Így hát visszament az ágyába, majd némi forgolódás után végre elaludt, de jött az álom.

     Egy ócska buszon utazom a már gyenge, reszketeg nagypapával. Nincs ülőhely, a csuklónál állunk. Próbálok beszélgetni vele, de olyan gyorsan hajt a sofőr és annyira rázkódik a busz, hogy mindketten csak arra tudunk koncentrálni, hogy el ne harapjuk a nyelvünket. Nagypapa elesik, odarohanok a buszvezetőhöz, a vezetőfülkénél ott áll Edit és a volt szomszédom, Lajos. Leteremtem a sofőrt, de ő szó nélkül kiröhög, erre Edit és a szomszéd is hahotázni kezdenek, látni lehet minden fogukat és foghíjukat. Lefagyok, majd zavartan visszasietek nagypapához, akit mások már felsegítettek és leültettek. Bűntudatot érzek és látom nagypapa tekintetén, hogy szégyell engem, amiért nem én segítettem neki.

     Ede hirtelen felébredt, ezúttal nem felriadt, hanem csak felébresztette őt a buszon átélt nyomasztó érzés. Feküdt tovább mozdulatlanul. Szerettem nagypapát, és Editet is. Miért kerültem velük ilyen lidérces álomba? ‒ tipródott magában.

     Csengettek. Ede nem volt biztos benne, hogy jelenleg ébren van-e vagy a csengetés csak egy újabb álom része, ezért először meg sem mozdult a csengetésre, de aztán még egyszer berregtek. Ezt már egész valóságosnak vélte, ezért feltápászkodott, a bejárati ajtóhoz csoszogott, kinézett a kukucskálón. Az ajtó előtt ott állt a még nem reszketeg nagypapája, ugyanabban az irhakabátban, amelyet a motorozáskor viselt; Ede volt barátnője a buszsofőrrel kézen fogva; valamint Lajos, a mindig röhögő szomszéd, aki ismét megnyomta a csengőt, majd még jó néhányszor. Ede egyre kevésbé értette, hogy hol van, a valóságban, egy újabb borzasztó álomban, esetleg a kettő mezsgyéjén, és bár rettegett attól, hogy kinyissa az ajtót, attól is félt, hogy talán sosem szűnik meg a csengetés, ha nem néz szembe a látogatóival. Még bízott abban, hogy az ajtónyitáskor eltűnnek a hívatlan vendégek.

     ‒ Na, végre! Csakhogy kinyitottad, fiam ‒ mondta a nagypapa, mintha meg lett volna beszélve a ma hajnali találkozó. Mindannyian bevonultak az előszobába. ‒ Te aztán jól otthagytál engem a parkban! ‒ teremtette le Edét az öreg, miközben levette és a fogasra akasztotta a kabátját.

     ‒ Nagypapa, hát te élsz? ‒ kérdezte Ede hüledezve és falfehéren.

     ‒ Nem rajtam múlik, te tartasz életben az álmaiddal és a gondolataiddal ‒ mondta a bácsi úgy, mintha ez magától értetődő lenne. Lajos ezen is jót röhögött, bár nem valószínű, hogy értette, miért. Eközben Edit és a sofőr cipőstül besétáltak a nagyobb szobába, és megvetően, undorral az arcukon nézegették a berendezést.

     ‒ Szóval most itt laksz? Hát nem sokra vitted! ‒ mondott ítéletet a szuterénben élő Edit, mint valami grófnő. Eközben már mindannyian a szobában voltak. ‒ Ez a kanapé annyira igénytelen, sosem ülnék le rá, de hát régen sem volt ízlésed ‒ folytatta Edit, mintha bárki is kérte volna, hogy nézzen körül és üljön le.

     ‒ Miért jöttetek, mit akartok tőlem? ‒ kérdezte a sarokba szorított Ede.

     ‒ Itt fogunk lakni veled, fiacskám ‒ mondta a nagypapa.

     ‒ De miért? ‒ kérdezte Ede kétségbeesetten.

     ‒ Jaj, drágám, hisz gondolsz ránk, nem tudsz minket elengedni, így hát kénytelenek vagyunk veled maradni! ‒ mondta Edit lekicsinylően, majd megcsókolta a buszsofőrt, megalázva ezzel Edét.

     ‒ Jó, hát rád és nagypapára gondolok, de Lajosra egyáltalán nem; a barátodat pedig soha nem láttam az álom előtt.

     ‒ A barátom, pontosabban a szeretőm, vagyis hát a szerelmem azért van itt, hogy lásd, milyen boldog vagyok nélküled, pedig azt mondtad, sosem leszek az ‒ mondta kajánul Edit. ‒ Lajos pedig azért van itt, hogy halld, nem csak szerintem vagy röhejes.

     ‒ Édes vagy. No és meddig terveztek itt maradni? ‒ tette fel a nagy kérdést Ede.

     ‒ Amíg akarod ‒ jelentette ki a buszsofőr.

     ‒ Akkor most rögtön mehettek is! ‒ intett az ajtó felé Ede.

     ‒ Nem mehetünk, amíg gondolsz ránk ‒ mondta Edit kéjesen.

     ‒ Miért baj az nektek, hogy gondolok rátok?

     ‒ Nekünk nem baj, neked vannak emiatt rémálmaid, drágám.

     ‒ No és hogyan ne gondoljak rátok, amikor itt vagytok? ‒ rémüldözött Ede.

     ‒ Ugyan, fiam, akkor is gondolsz ránk és álmodsz velünk, amikor nem vagyunk itt, te idéztél meg minket ‒ jelentette ki bölcsen a nagypapa.

     ‒ Nem, nem, nem! Nem értem! ‒ toporzékolt Ede. ‒ Mit tegyek, hogy eltűnjetek innen, és ne a rémálmaimban szerepeljetek?

     ‒ Erre neked kell rájönnöd, fiam ‒ vágott közbe a nagypapa.

     Ede nem jött rá, ezért a kis társaság ettől kezdve folyton vele volt, már nemcsak az álmaiban és az otthonában, hanem kísérték őt a munkahelyére, bevásárolni, új kanapét választani, a fogorvoshoz, ügyet intézni, ott voltak vele a buszon, de még akkor is, amikor elutazott pár napra, hátha úgy megszabadul tőlük. Ede végül megadta magát: rájött, hogy tehetetlen, így hát megtanult együtt aludni és együtt élni a rémálmaival, és már Vincentnek, a póknak is nyugodt éjszakái voltak, a szúnyog pedig talán a parkba költözött.