Most csend van, pedig másra számítottunk.
A kapun kívül hagytuk gondunk, dolgunk.
A tisztára sepert utat végigjárjuk,
a végén az egyetlen célt megtaláljuk.
Nevek. Kőbe vésve, eltemetetlen.
Egy-egy arc. Egy-egy hang. Másnak ismeretlen.
A könnyeken túl a lángok egybefolynak.
Övék a tegnap. Nekünk maradt a holnap.
Most csend van… De jobb lenne másképp.
Szólhatna hangjuk – keserédes ajándék -,
ahogy megadták mindig méltóságát a napnak,
mielőtt önkéntelen némaságot fogadtak:
Ha a sors előtted bezárta ablakát,
mosolyukkal törték rád az élet ajtaját,
neked adták, másképp sosem hitték,
a túlsó partra mégis magukkal vitték.
Csillagok fénye villan a márványtáblákon,
mint kapuboltozaton, hogy utat találjon
a két világ határáig és addig elmenjen,
s az itt maradt csendnek értelmet szerezzen.
De oda út nem vezet, s nem jön üzenet.
Ott nincs idő, de itt egyre csak pereg.
Érthetetlen szabály, és nincs is rá vigasz,
örök pecsétet üt rá a gyertyaviasz.
Az árnyak megnyúlva feljebb araszolnak,
a két világ az ég alján egymásba olvad.
Éji fagyra várnak didergő virágok,
sötétséggel küzdő kicsiny gyertyalángok.
Nem lett könnyebb semmi, csak elviselhető.
Őrlángoktól fénylik a csendes temető.
Kintről visszanézve a rácsos kapun át
csak a fények jelzik a túlpart vonalát.
Léptünk most már újra új utakra téved,
nem zavarja tovább a csendes békességet.
Meglehet, nekünk még dolgunk van talán
ideát, a kapu innenső oldalán.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
