Az ősz egy régi órásmester,
zsebében rézidő remeg,
kabátja bélésén holdpor alszik,
s ezüstkulcs csörren a csend felett.
Műhelye mélyén száz kis óra
alszik üvegbúra alatt,
mindegyik őriz egy titkos percet,
egy el nem múló pillanatot.
Az egyikben egy gyermek kacag,
hangja aranykerékre ül,
a másik mélyén egy ölelés
lassú harangként elmerül.
Van óra, mely egy csókot őriz,
mutatója az ajkon áll,
s van, melyben egy szeptemberi dél
mézszínű körökben körbejár.
A legkisebbnek nincs mutatója,
számlapján semmi jel nem ég,
csak egy parányi aranymadár
veri szárnyával a csend üvegét.
Az órás fölé hajol némán,
ujjbegyén csillagfény remeg,
egy apró csavart fordít rajta —
s megáll egy pillanatra a világ veled.
Majd egy ezüstkereket igazít,
és halk kattanással fordul az ég,
egy elfeledett mosoly felébred,
s végigszalad egy régi emlék.
Az órás sorra zárja őket,
kulcsát a holdra akasztja fel,
majd kilép. A küszöbön mögötte
egy marék csillag elhever.
Az utcák mélyén lámpák gyúlnak,
a házak álma rájuk hajol,
s a száz bezárt óra ketyegése
átcsilingel valahol.
Az órás megáll egy kapuban,
s rám néz. Nem szól. Csak int.
Zsebéből egy parányi időt
a tenyerembe ejt megint.
Meleg. Akár egy nyári délután,
bár odakint már ősz derengett.
S ahogy a tenyerem becsuktam,
egy pillanatra minden csend lett.
Nem tudtam, perc volt-e vagy év,
nem tudtam, honnan érkezett,
csak azt láttam: egyetlen szikra
aranyra gyújtotta az eget.
Az órás már sehol sem volt,
csak egy halk kattanás felelt.
S a tenyeremben tovább lüktetett
az a parányi, lopott idődarab.
Azóta, mikor ősszel este
a csillagok fölém hajolnak,
néha egy apró óra ketyeg
valahol mélyén a holnapnak.
S ha egyszer hallom azt a hangot,
nem nézek többé az órára.
Csak hagyom, hogy az idő egy percre
aranymadárként üljön a vállamra.
Author: Váralljay Ildikó
Váralljay Ildikó vagyok, a Miskolci Egyetem magyar nyelv és irodalom szakon végzett bölcsész. A könyvek, a versek és a szavak világa régóta meghatározó része az életemnek. Hosszú éveken át elsősorban magamnak írtam, gondolataimat és érzéseimet versekbe, történetekbe öntve. 2026 nyarán egykori egyetemi csoporttársam, Kazinczy-érmes Brézai Zoltán biztatására úgy döntöttem, hogy kilépek az addigi csendből, és megosztom írásaimat az olvasókkal. Verseim 2026 júliusától kezdtek megjelenni különböző irodalmi felületeken, és azóta egyre több lehetőség nyílik arra, hogy alkotásaim eljussanak az érdeklődőkhöz. Írásaimban a lélek belső tájai, az emlékek, a szeretet, a szerelem, a veszteség és a remény kapnak hangot. Közel áll hozzám a természet szépsége, az élet apró, mégis jelentős pillanatainak megörökítése, valamint azoknak az érzéseknek a megfogalmazása, amelyeket sokszor nehéz szavakba önteni. Fontos számomra az empátia, az emberi méltóság és az egymás felé fordulás. Hiszem, hogy a megértés képes lebontani az előítéletek falait, és hogy egy őszinte vers olykor többet mondhat minden magyarázatnál.
