Amikor folyóvá vált az idő
Az idő azon az estén különös módon viselkedett. Vagy talán csak ő nem tudott már lépést tartani vele. A falióra mutatója egyenletesen haladt előre, mintha mit sem tudna arról a nyugtalanságról, amely a szobában uralkodott. Az asztalon félig kihűlt tea állt, mellette néhány elintézetlen levél, egy nyitott füzet és egy telefon, amely időről időre felvillant. Mindenütt apró, félbehagyott dolgok hevertek. Egy megválaszolatlan üzenet, egy másnapra halasztott ígéret, egy telefonhívás, amelyre még vissza kellett volna csörögnie. A nap már régen véget ért, de benne még mindig világítottak a kötelességek.
Egész életében arra törekedett, hogy senkinek se okozzon csalódást. Szinte képtelen volt nemet mondani, ha segítségért fordultak hozzá. Ha egy barátja hívta, azonnal félretette a saját dolgait, és az is teljesen magától értetődő volt számára, hogy a bajba jutott családtagjai mellett a helye. Nem panaszkodott, úgy gondolta a szeretet nem méricskél, valami láthatatlan mérlegen, nem számolja az áldozatokat. És valóban szeretett. Szerette az embereket a maguk esendőségében, gondjaikkal, félelmeikkel és kimondatlan szomorúságaikkal együtt. Jólesett neki, ha valakinek könnyebbé tehette a napját. Egy hálás tekintet, egy megkönnyebbült sóhaj néha többet jelentett számára minden elismerésnél.
De az utóbbi időben valami megváltozott. A napok egyre rövidebbnek tűntek, a hetek észrevétlenül csúsztak egymásba. Mire egy feladat végére ért, már három másik várta. Mire valakinek időt adott, valaki másnak kellett volna adnia. S miközben igyekezett mindenütt jelen lenni, egyre ritkábban vette észre, hogy ő maga hol van. Az idő mintha besűrűsödött volna körülötte. Nem maradt hely a csendnek, a gondolatoknak, egy zavartalan délutánnak. Minden percet megtöltött valami, minden órának feladata lett.
Az ablakhoz lépett. Odakint novemberi köd ült a háztetők fölött. A szemközti ház néhány világító ablaka úgy derengett a szürkeségben, mint távoli hajók fényei a tengeren. Eszébe jutott, mikor ült utoljára úgy egy délutánon, hogy nem kellett sehova sietnie. Mikor hallgatott végig egy madárdalt anélkül, hogy közben valami másra gondolt volna. Mikor nézte végig a naplementét anélkül, hogy az óráját figyelte volna. Nem talált választ. Visszaült az asztalhoz, de a sorok összefolytak előtte. A falióra halk ketyegése egyre mélyebbről hallatszott, mintha nem is a szobában, hanem valahol a föld alatt mérné az időt. A telefon ismét felvillant. Nem nyúlt érte. A szeme lassan lecsukódott.
Először csak a csendet hallotta. Nem azt a hétköznapi csendet, amelyben a távoli autók zúgása, a szomszéd léptei vagy a falióra ketyegése mégiscsak jelen van. Ez a csend mélyebb volt. Olyan, amelyben mintha maga a világ is visszatartotta volna a lélegzetét.
Amikor kinyitotta a szemét, egy széles folyó partján állt. Nem tudta, hogyan került oda. A táj idegen volt, mégis különös ismerősnek hatott. A horizonton alacsony, kékesszürke hegyek húzódtak, csúcsaikat vékony ködfátyol takarta. A folyóparton öreg fűzfák álltak, hosszú ágaik szinte a víz felszínét súrolták. A túlparton sötét erdő emelkedett, amelynek fái között itt-ott aranyló fény szűrődött át. A levegőben nedves föld és őszi avar illata terjengett.
A folyó széles volt és méltóságteljes. Vize nem sietett, mégis olyan erő áradt belőle, amelyet nem lehetett feltartóztatni. A felszínen ezüstös fények remegtek, de amikor közelebb lépett, észrevette, hogy a vízben nem az égbolt tükröződik. Arcok rajzolódtak ki a hullámok között. Egy kisfiú kacagott, majd egy idős asszony erezett, fáradt keze simított végig egy arcon. Aztán egy férfi rohant át az esőben egy macskaköves utcán, és egy fiatal nő is feltűnt, amint a vasútállomás peronján állva vár valakit.
A képek megjelentek, majd eltűntek, mintha a folyó nem vizet, hanem emlékeket hordozna.
– Miféle hely ez? – kérdezte halkan. A hangja szinte elveszett a part menti nádas susogásában.
Ekkor vette észre az öregembert. Néhány lépéssel odébb, egy vastag gyökerű fűzfa alatt ült. Hosszú, szürke kabátot viselt, kezében keskeny botot tartott. Arca barázdált volt, de tekintete tiszta és nyugodt, mint a hajnal előtti égbolt. Az ember közelebb lépett.
– Elnézést! – szólította meg, szólította meg, hangjában némi bizonytalansággal – Meg tudná mondani, hol vagyok?
Az öreg nem kapkodott. Lassan, mintha egy nehéz könyvet lapozna fel, emelte rá a tekintetét.
– Ott, ahol előbb-utóbb mindenki megfordul egyszer – felelte, és a hangja olyan mély volt, mint a folyó zúgása.
A férfi megigazította a kabátját, a hűvös levegő hirtelen átjárta a csontjait. – Ez valami különös hely?
Az öregember szája sarka halvány mosolyra húzódott, ujjaival megpöccintette a botja végét. – Inkább attól függ, fiam, hogy mit keresel benne.
– Ott, ahol előbb-utóbb mindenki megfordul egyszer – felelte, és a hangja olyan mély volt, mint a folyó zúgása.
A férfi megigazította a kabátját, a hűvös levegő hirtelen átjárta a csontjait. – Ez valami különös hely?
Az öregember szája sarka halvány mosolyra húzódott, ujjaival megpöccintette a botja végét. – Inkább attól függ, fiam, hogy mit keresel benne.
– És ez a folyó?
– Az idő – felelte az öreg. A válasz olyan egyszerűen hangzott el, mintha csak egy közeli falu nevét mondta volna.
– Az idő? – kérdezte hitetlenkedve.
– Bizony. Csakhogy az emberek odafent többnyire nem látják. Mérik, számolják, beosztják, elpazarolják, vagy éppen sajnálják, hogy túl kevés jutott belőle. De ritkán gondolnak arra, mi is valójában.
– És mi valójában?
Az öregember felállt, majd botjával a víz felé mutatott.
– Nézd meg alaposabban!
Az ember a folyó fölé hajolt. Most már nemcsak arcokat látott. Egész jelenetek bontakoztak ki előtte. Gyermekkori nyarak, hosszú téli esték, régi barátságok, elfeledett ígéretek. Látta önmagát is, amint kisgyermekként mezítláb szalad egy poros úton, kezében egy törött ágdarabbal, amelyet kardnak képzelt. Hallotta a nevetését, érezte a nyári nap melegét az arcán. Aztán a kép elúszott. Helyét egy másik vette át. Egy fiatalember állt előtte, aki valakinek segített költözni. Egy másik napon egy beteg mellett ült. Egy harmadikon késő éjszakáig dolgozott, mert valaki számított rá. Látta a sok apró jóságot, amelyeket már régen elfelejtett, és azokat a pillanatokat is, amikor fáradtan, mégis mosolyogva mondott igent. Sokáig nézte a vizet.
– Ezek mind az én éveim? – kérdezte.
– A te pillanataid – felelte az öreg. – Az évek csak nevet adnak nekik.
– De hát én annyi mindent tettem! Annyi embernek segítettem. Mindig igyekeztem ott lenni, ahol szükség volt rám.
– Látom – mondta az öreg.
– Akkor miért érzem úgy, mintha valami kimaradt volna?
Az öreg nem felelt azonnal. Tekintetét a túlparti erdőre emelte, ahol a köd lassan felkúszott a fák törzsén.
– Talán azért, mert miközben mindenki másnak helyet készítettél az életedben, magadnak egyre kevesebbet hagytál.
Az ember elhallgatott.
– De hát szerettem őket – mondta végül. – Nem akartam, hogy bárki egyedül maradjon a bajával. Nekem ez volt a fontos.
– És rosszul tetted volna, ha másoknak adsz az idődből?
– Nem tudom.
– Nem is kell tudnod – felelte megnyugtatóan az öreg. – A szeretet sohasem veszteség. Viszont mondd csak: ha egy lámpás mindenki másnak világít a sötétben, de soha nem töltenek bele friss olajat, vajon meddig ad még fényt?
Az ember ismét a vízre nézett. A folyó közepén egy különös örvény keletkezett. A felszíne megcsillant, majd lassan körbefordult benne néhány emlék.
Az öregember lassan elindult a part mentén.
– Gyere! – szólt hátra. – Van még valami, amit látnod kell.
Az ember követte. A keskeny ösvény nedves avarral volt borítva. Kétoldalt magas füvek hajladoztak, közöttük apró, fehér virágok bújtak meg. A folyó itt kiszélesedett, majd egy hatalmas kanyarulat után három különálló ágra szakadt. Mindhárom másképpen csillogott.
Az első vize sötét volt, mély és titokzatos. Felszínén egymást kergették a képek, mintha valaki egy régi filmet vetítene a hullámokra. A második ág vize tisztán, elevenen ragyogott. Felszíne szüntelenül változott, apró hullámokat vetett, s a fény úgy játszott rajta, mintha minden pillanatban új arcát mutatná. A harmadik egészen más látványt nyújtott. Vize helyenként zavarosnak tűnt, másutt szinte eltűnt a fölötte lebegő sűrű párában. A távolabbi szakaszokat már alig lehetett kivenni. Néha erősebb hullámok fodrozták, majd váratlanul elcsendesedett, hogy néhány pillanat múlva ismét felkavarodjon.
– Mit jelentenek ezek? – kérdezte a férfi, miközben a szeme már önkéntelenül is a sötétebb, első ág felé vonzotta.
Az öreg megállt, és hagyta, hogy a csend válaszoljon helyette. – Te magad is tudod – mondta halkabban.
– Az első ág a múltad. A második ami most van. A jelen. A harmadik pedig az, ami még vár rád.
Az ember közelebb lépett az elsőhöz. A sötét vízben megpillantotta régi otthonát. Az udvart, ahol gyermekkorában játszott, a körtefát, amelynek ágai ősszel a földig hajoltak, és az ablakon át édesanyját, aki esténként várta.
– Visszatérhetek oda? – suttogta, és a szeme szinte önkéntelenül könnybe lábadt.
– A múltba vágyódsz? – Kérdezte az öreg, de hangjában nyoma sem volt a meglepettségnek.
– Igen… Csak egyetlen napra. Vagy akár egyetlen órára. – Felelte halkan a férfi.
Az öregember sokáig nézte.
– Minden ember szeretne egyszer visszatérni. Van, aki azért, hogy újra átéljen valami szépet. Más azért, hogy megváltoztasson valamit, amit egykor elrontott. De mondd csak, ha visszamehetnél, vajon ugyanaz az ember lennél, aki akkor voltál?
– Talán nem.
– Akkor hogyan tudnád megváltoztatni azt a pillanatot, amelyben még nem rendelkeztél a mostani bölcsességeddel?
Az ember nem felelt. A vízben ekkor egy régi jelenet jelent meg. Egy délután, amikor türelmetlenül fordult el valakitől, aki beszélni szeretett volna vele. Akkor fontosabb dolga akadt. Azt hitte, majd másnap meghallgatja. De a másnap már nem érkezett el. A kép lassan elmerült.
– Sok mindent megbántam az évek alatt – mondta az ember, és lesütötte a szemét.
– A megbánás nem mindig ellenség – felelte az öreg. – Néha arra emlékeztet, hogy még van benned valami, ami változni tud. De ne költözz a múltba, mert ott már nincs otthonod.
Továbbindultak a második folyóág felé. Itt a víz egészen más volt. Felszínén nem régi emlékek jelentek meg, hanem apró, gyorsan változó képek. Egy kéz, amely kenyeret szeletel. Egy ablak, amelyen besüt a nap. Egy gyermek, aki az utcán szalad. Egy asszony, aki virágot tesz az asztalra. Egyszerű, hétköznapi pillanatok, amelyek fölött az ember odafent többnyire észrevétlenül átsiklik.
– Ez a jelen? – kérdezte.
– Igen.
– Olyan gyorsan változik. – csodálkozott rá.
– Mert nem tudsz megkapaszkodni benne. Mire kimondod, hogy most, már emlékké válik.
– Akkor hogyan élhetjük meg?
Az öreg elmosolyodott.
– Úgy, hogy nem mindig a következő pillanatra vársz. Az ember gyakran úgy él, mintha az élet csak azután kezdődne, hogy minden dolgát elvégezte. Majd ha lesz ideje, majd ha nyugodtabb lesz, majd ha mindenki elégedett lesz vele. Csakhogy a jelen nem várja meg, amíg elkészülsz.
Az ember a vízre nézett. Eszébe jutottak az elmaradt séták, a félbehagyott beszélgetések, a reggelek, amikor úgy indult útnak, hogy észre sem vette a napfelkeltét. Nem azért, mert nem szerette volna látni. Csak mindig akadt valami fontosabb.
– Talán túl sokat vártam a holnaptól – mondta.
– A holnap szép ígéret – felelte az öreg. – De könnyen semmivé lesz, ha elfelejtjük a mát.
Végül a harmadik folyóághoz értek. Az ember sokáig nézte a vizet. A part közelében még tisztán látszottak a kavicsok, de néhány méterrel odébb a meder már elmosódott a szürkés párában. A víz színe is változott: hol halvány ezüstben derengett, hol sötétebb, zavaros árnyalatot öltött. A felszínén időnként apró örvények támadtak, máskor pedig szinte tükörsima lett. A köd lassan gomolygott fölötte, és eltakarta a folyó távoli kanyarulatait.
– Miért ilyen a vize? – kérdezte.
– Mert ez még nem történt meg – felelte az öreg.
– De a jövőnek mégiscsak lennie kellene valamilyen biztos formájának! Nem lehet ennyire megfoghatatlan… – suttogta a férfi, és a hangjába apró kétségbeesés vegyült –
– Azért nem látod, mert még alakul. Minden napod, minden döntésed, minden kimondott és elhallgatott szavad hozzátesz valamit ahhoz, ami majd egyszer valósággá válik.
Az ember figyelte a vizet.
– Ezek szerint én formálom?
Az öreg lassan megrázta a fejet.
– Nem egészen. Ne hidd, hogy az egész világ a te kezedben van. Mások döntései, a véletlenek, az élet váratlan fordulatai mind belefolynak a jövődbe. Nem irányíthatsz minden hullámot. De azt igen, hogy milyen követ dobálsz a vízbe, milyen irányba indulsz, és hogyan próbálsz átkelni a sodráson.
Botjával a ködös vízre mutatott.
– Nézd csak!
A folyó egyik szakaszán a pára lassan felszakadozott. A víz kitisztult, és a mederben apró, világos kavicsok váltak láthatóvá. A felszín nyugodt lett, alig mozdult rajta valami. Néhány lépéssel odébb azonban a víz felkavarodott. Sötét hullámok csaptak a parthoz, örvények keletkeztek, s a köd ismét sűrűbbé vált.
– Mi történt? – kérdezte az ember.
– Semmi különös. Csupán két lehetséges út képe villant fel előtted.
– Az egyik tiszta és nyugodt, a másik zavaros és háborgó. – mondta.
– Az életben is így van. Vannak döntések, amelyek békét teremtenek benned, és vannak, amelyek újabb viharokat kavarnak. De ne feledd, a tiszta víz sem jelenti azt, hogy nem lesznek többé hullámok. És a zavaros víz sem jelenti azt, hogy örökre elveszett a tisztasága.
Az ember közelebb hajolt.
– Akkor a jövő mindig változik?
– Minden pillanatban. Amit ma biztosnak hiszel, holnap talán más értelmet nyer. Egyetlen jó szó megváltoztathat egy emberi kapcsolatot. Egy rossz döntés hosszú évekre vethet árnyékot. Egy váratlan találkozás pedig olyan útra terelhet, amelynek létezéséről korábban nem is tudtál.
– És ha rosszul döntök?
– Akkor tanulj belőle, amíg még van lehetőséged változtatni. Az ember nem attól bölcs, hogy soha nem téved, hanem attól, hogy felismeri, mikor kell másfelé indulnia.
Az ember hosszasan hallgatott.
– Egész életemben azt hittem, hogy a jövőtől kell várnom valamit. Hogy majd egyszer nyugodtabb lesz minden. Majd ha elvégzem a dolgaimat, majd ha mindenki elégedett lesz velem, majd ha nem lesz szükségem arra, hogy folyton siessek.
– És mit gondolsz most?
– Talán éppen én teszem ködössé a saját jövőmet, amikor mindig egy másik napra halasztom az életemet.
Az öregember tekintete megpihent rajta.
– Lehet. De ne feledd: nem kell mindenáron tisztává tenned a folyót. Vannak napok, amikor a köd természetes. Vannak idők, amikor a víz háborog, mert vihar közeleg. Nem minden zavaros pillanat a te hibád. Csak arra vigyázz, hogy ne te magad kavard fel szüntelenül azt a vizet, amelyben majd egyszer át kell kelned.
Az ember mélyet lélegzett.
– Akkor mégis mit tegyek? Hogyan éljek úgy, hogy ne veszítsem el önmagam, de másokat se veszítsek el?
Az öregember sokáig hallgatott. A szél végigsimított ezüstös haján, majd megmozdította a fűzfák ágait.
– Ne hidd, hogy választanod kell önmagad és mások között. A szeretet nem azt kívánja, hogy eltűnj benne. Aki szeret, annak adnia kell, de azt is tudnia kell, mikor kell megállnia. ha mindenki számára te akarsz lenni a fény, egyszer talán nem marad benned világosság.
– És ha valaki valóban így szeret? Ha számára az a legnagyobb boldogság, hogy másokért tehet valamit?
– Akkor ne változtassa meg ezt a szívében. Tanulja meg, hogy ő maga is azok közé tartozik, akik megérdemlik a figyelmet.
Az ember lesütötte a szemét.
– Furcsa – mondta. – Egész életemben azt hittem, az időből van kevés. Most pedig úgy érzem, talán nem is az idő fogyott el, hanem én felejtettem el benne élni.
Az öregember tekintete elmélyült.
– Az idő nem a tiéd, fiam. Csak átutazol rajta. De hogy mit viszel magaddal az útról, az már rajtad múlik.
Ekkor a folyó fölött hirtelen megváltozott a fény. A távoli hegyek mögül aranyló napsugár tört elő, s a víz három ága lassan egyetlen széles, ragyogó folyóvá olvadt össze. Az ember megdöbbent.
– Mi történik?
– Visszatér a folyó a medrébe – felelte az öreg.
– De hát az előbb háromfelé ágazott!
– A múlt, a jelen és a jövő soha nem volt egymástól különálló. Csak az ember választja szét őket, mert így könnyebb megértenie azt, ami valójában felfoghatatlan.
A folyó fölött madarak keltek szárnyra. A köd lassan felszakadozott, és a túlsó parton előtűntek az erdő sötét körvonalai. Az ember még egyszer a révészre nézett.
– Találkozunk még?
Az öregember mosolya alig észrevehető volt.
– Minden alkalommal találkozunk, amikor megállsz egy pillanatra, és meghallod, merre folyik az idő.
– És honnan tudom majd, hogy valóban maga volt az?
Az öreg nem válaszolt. Csak a botjával a folyó felé mutatott. A víz felszínén ekkor egyetlen szó jelent meg, majd a hullámok lassan elmosták.
A folyó zúgása egyre erősebb lett. Az ember hátralépett, de lába alatt már nem érezte a földet. A fák, a hegyek, a távoli part és az öregember alakja lassan beleolvadt a fénybe.
Kinyitotta a szemét. A szobában volt. Az ablakon át halvány reggeli fény szűrődött be. A falióra tovább járt, a tea teljesen kihűlt, az asztalon pedig ott várakoztak az elintézetlen dolgok. A telefon kijelzőjén néhány új üzenet világított.
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt. Aztán felkelt, odament az ablakhoz, és kitárta. A város lassan ébredezett. Az utcán egy férfi sietett, egy asszony kutyát sétáltatott, a szemközti ház ablakában pedig valaki éppen kávét főzött. Semmi különös nem történt. Mégis úgy érezte, mintha először látná igazán ezt a reggelt.
Nem várt rá kevesebb feladat, a sürgető üzenetek sem tűntek el, és a világ sem változtatta meg a ritmusát. Ő mégis másként indította a napot: ahelyett, hogy azonnal a telefonjáért nyúlt volna, csak állt az ablaknál, és lassan kortyolgatta a kávéját.
Figyelte, ahogy a napfény lassan végigkúszik a szemközti ház falán.
A szeretet továbbra is ott volt emlékeiben és a szívében. Nem akart kevesebbet adni másoknak, és nem kívánt hátat fordítani azoknak, akik számítottak rá. Csak arra jött rá, hogy neki is van egy partja, amely mellett eddig mindig továbbhaladt. S talán egyszer majd meg kell állnia ott is.
Mert az idő folyik. Nem kérdez, nem vár, és nem fordul vissza. Magával viszi a kimondott szavakat, az elhallgatott gondolatokat, az elmulasztott öleléseket és azokat a perceket is, amelyekről azt hittük, majd egyszer bepótoljuk őket. Az ember pedig sokszor csak akkor érti meg a sodrás erejét, amikor már nem a partot keresi, hanem azt, amit útközben elveszített.
Az ablakon túl lassan világosodott. És valahol, egy távoli, ködbe burkolózó vidéken, egy öreg fűzfa alatt talán még mindig ott ült a révész, és hallgatta, ahogy az idő folyója csendesen hömpölyög az örökkévalóság felé. Mert a múlt már mögöttünk van, a jelen egyetlen pillanatig tart, a jövő pedig még formálódik. Az ember nem azért születik, hogy megállítsa a folyót, hanem azért, hogy megtanuljon benne élni.
Author: Thiesz János
Thiesz János vagyok, Kalocsán élek. Szeretem a természetet, amit általában kerékpárral járok. Sok gondolat és írás a természetetjárás közben születik meg. Az irodalom mellett a történelem iránti rajongásom is gyakran visszaköszön az írásaimban.



