93 éves vagyok. 2 hónapja élek öregek otthonában. Nem rossz hely, de nem OTTHON. Nincs bajom, csak öreg vagyok, elfelejtek dolgokat, segíteni kell. A lányom sokat sírt, mielőtt behozott, hónapokig gyötörte magát. Azt hiszi, nem tudom, de tudom. Azt hiszi nem értem, de értem. Voltak tiszta pillanataim. Ez a mostani is az.
Végigdolgoztam az életem. Jó életem volt, túléltük a világháborút, ‘56-ot. A férjem megszökött Oroszországból, a fogságból, hazagyalogolt hozzám. A lábujjai lefagytak, de élt. Nagy kertünk volt, imádta a szőlőt, a gyümölcsöst. 90 évesen szilvafát akart ültetni, a lányom alig bírta lebeszélni, „Papa, nem bírod már”. De nem nyughatott, művelte a kertet és volt egy asztalos műhelye, most is érzem a csontenyv szagát a konyhában. Enyém volt a háztartás. És ott volt a lány. Gyógyszerész lett, ösztöndíjas, eszem a szívét, az első diplomás a családban. Mikor Papa elment, magához vett. Nevelte az unokám, ápolt engem és a súlyos beteg vejemet. 8 évig. Elfáradt. Ezért vagyok én most itt.
Pillanat, nem is „itt”, hisz ez egy kórház, azt hiszem. Nem tudom, miért küldtek be, lehet, hogy azért, mert jajgattam? Jajgatok, persze, hisz fáj, már minden fáj, és fáradt vagyok. Azt szeretném csak, hogy hagyjanak pihenni. De nem hagynak. Azt mondják, muszáj bemenni, ott segítenek. Mit? Nekem ugyan már mit? Szóltak volna inkább a gyerekeknek, az unokám orvos, biztos megmondta volna, hogy hagyjanak. Nem azért, mert nem szeret, pont, hogy azért. Ő kereste azt a helyet is nekem, a lányom ápolni akart, de a kislány látta, hogy már nem megy. Sokszor jön, mesél. Nem reagálok, legtöbbször nem értem. Néha igen, ritkán bólintok, rámosolygok. Azt mondta, bántja, hogy nem írta le a sok történetet a családról, amiket meséltünk Papával. Le fogja, ígéri, bár sok történet emléke megkopott. De sokszor mondta, „Mama, ezt már annyiszor mesélted.”. Kicsi volt még akkor, később pedig már én kevertem össze a dolgokat. De szívesen elmesélném úja. Már nem fogom, érzem.
Elkalandoztam. Talán várószobában lehetek, jönnek, mennek az emberek, nem tudom ki kicsoda. Vizsgálnak, szurkálnak, csövet kaptam a karomba. Kedvesek, de inkább hagynának pihenni. Miért nem szólnak a családnak inkább? Legyenek itt, mikor elmegyek. Semmi másra nincs szükségem. A halál az élettel jár. Nem félek, jó ember voltam. De azért csak jó lenne, ha itt lennének és fognák a kezem. Itt sokan vannak, de igazából nincs senki, rohangálnak szegények, azt se tudják hova, melyik beteghez szaladjanak.
Egyszerre többen lesznek. Talán két orvos, lóg a nyakukban a hallgatózó. Az egyik riadt szemű, tanuló lehet, a másik nem, ő határozott. A szeme szomorú, könnyes. A fejével nemet int a fiatalabbiknak. Megfogja a kezem. VÉGRE. A többit már nem látom, csak érzem. Érzem, ott van, fogja a kezem, megsimogatja az arcom. Más nem is kell. Kellene, a családom, de a kis doktornőnek is örülök. Nem vagyok egyedül. Így könnyebb az egész, már nem fáj. Csak nem értem, miért küldtek be? Miért nem hagytak békében, csendben, „szépen” meghalni?
38 éves vagyok. Belgyógyász, sürgősségi osztályon. Éjjel 3 óra, teltház, zsivaj, a szokásos. Itt egy idős néni, szociális otthonból. Nem értem, miért küldik be őket? Persze, tudom, a „szabályok”, félnek a családok haragjától, meg nem értésétől, sorolhatnám. De nincs ez így jól, nagyon nincs. Nem az én betegem, de szólnak, menjek, romlik az állapota. A kollégám mással küzd, így megyek, ismerem az esetet, megbeszéltük. Meg fog halni. Nem holnap, nem pár óra múlva, most. Nincs mit tenni, idős, elfáradt. Pont, mint nagyikám, ő is otthonban van.
Megfogom a kezét, mást nem tehetek, de ezt igen. Erre van szüksége, bár nem rám, a családjára. Fogom a kezét, amíg elmegy, remélem, érzi, hogy ott vagyok, nincs egyedül. 20 perc csak, ennyi. Sírok. Jól esik, bármennyire is furcsán hangzik. Talán segítettem. Holnap bemegyek a nagyihoz. Szólok, ne küldjék be, ha itt az idő, aláírjuk. Szóljanak, megyünk. Fogjuk a kezét és hagyjuk békében, csendben, „szépen” meghalni.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.