Mindenről a Vészhelyzet tehet. Mindenről. A sorozat, amit kedd esténként egy egész ország nézett. Korszakalkotó volt a maga nemében. Korábban a Dallas volt ilyen, péntek esténként az utcákon csend lett, mindenki a TV előtt ült. Viszont, olajfúró tornyot építeni kevésbé akartunk, mint menő orvosokká válni, életeket menteni egy sorozat hatására. Legyünk bátrak és valljuk be, így volt. Nekem is sokáig tartott, és biztos vagyok benne- bár reprezentatív kutatást nem végeztem-, hogy a kollégáim jelentős része, ha nem is ismeri el, a Vészhelyzet hatására lett orvos. Vagy nővér. Persze a kérdésre: miért lettél orvos? nem lehet azt válaszolni, „a Vészhelyzet miatt”. Nyilván nem is CSAK ezért. Ott vannak a „mindig segíteni szerettem volna az embereken”, a „jól ment a biológiai, kémia” és a „szüleim is orvosok, az ő példájukat követem” című, szép, hivatalos válaszok. Igen, ezek mind ott vannak. De ehhez nagyon is sokat hozzátett az említett sorozat.
Ez volt az első olyan kórházsorozat, ami jóval közelebb állt a valósághoz, mint az elődei. Mert szép, szép az élet a Fekete-erdőben, A klinika betegei gyönyörű környezetben, lassan, komótosan gyógyulnak, de a valóság nem ilyen. Nagyon nem. Az inkább hasonlít a Vészhelyzetre. A rohanás, a káosz, a szinte folyamatos stresszhelyzet. Valamint, a szakmai rész mellett (bár, hogy mennyire szakmai, arról sokat lehetne vitázni és ez meghaladja ezen írás kereteit), bemutatta az egész emberi oldalát is. Amivel nagyon is lehet azonosulni. Hogy küzd meg egy orvos vagy ápoló a betege elvesztésével vagy akár egy műszak alatt több beteg elvesztésével? Mit csinál, ha egy-egy kollégával nem jön jól ki, vagy a főnöke nem támogatja? Hogy reagál egy őt sértegető vagy kifejezetten ellenséges betegre? Hogy oldja meg a magánéleti bajait, miközben szinte állandóan be van osztva? Van egyáltalán ideje, energiája magánéletre? Ha van, a másik megérti-e ezt a fajta életformát? A rengeteg ügyeletet, azt, hogy nincs olyan, hogy hétvége, ünnepnap. Hogy sokszor hiába „tesszük le” a munkát és esünk haza, belül nem tettük le. Megérti-e a „most egy kicsit mindenki hagyjon békén” érzést, a kérést, hogy csak egy kis csendet szeretnénk? Talán ezért van ennyi szakmán belüli kapcsolat és házasság. Összehozza az embereket a sok együtt töltött idő, az, hogy értjük, miért sír a másik adott helyzetben, miért kell most neki 5 perc szünet, másrészt, sokszor nincs is idő máshol ismerkedni.
De, azért azt is valljuk be, az is hozzátett a történethez, hogy odáig voltunk a dokikért. Gyerünk kolléganők, valljatok színt! Én személy szerint végig hű voltam Carter doktorhoz, tulajdonképpen az egész sorozat vele kezdődik, majd végződik. Láthatjuk, hogy válik egy csetlő botló, ám annál lelkesebb rezidensből, érett, komoly, elismert orvos. De sokan Kováchoz, Rosshoz vagy Greenhez „húztak”. Utóbbihoz én is, leginkább a jelleme, a karaktere miatt. Az epizódot, amiben meghal, valahányszor nézem, végig sírom.
Nyilván a Vészhelyzetben is volt rengeteg túlzás, olyan sztori, ami az életben nincs. Orvosként újranézve sok mindenre mondom,” na, ne, ne már”. Ezt a fajta érzést több kórházsorozat is túlszárnyalta, de nézzük, rendületlenül. Ki mit. Bár, be kell, hogy valljam, ahhoz is kell egyfajta psziché, hogy két éjszakai műszak között az ember napközben, kikapcsolódásképp kórházsorozatot néz. Ahogy mondani szokták, „agybaj, nagy baj.” De vissza a Vészhelyzethez. Az én pályaválasztásom nagyban befolyásolta. Tény, mindig is a reál oldalon álltam, a kémia, a biológia volt az első, de közben imádtam az irodalmat és a történelmet is. Mégis, valahogy nem volt kérdés merre induljak el. A humán tárgyak háttérbe szorultak, de mindig ott voltak az életemben, ha máshogy nem, az olvasással. Szépirodalom, nem szak!
Szóval, erős leszek, bevallom. Minden a Vészhelyzettel dőlt el. Egy-egy nehéz, sírós, kialvatlan éjszakai ügyelet után, vagy kiégett stádiumunkban, a kollégáimmal úgy fogalmazunk, „a Vészhelyzet rontotta el az életünk”. Mindenről az tehet. Aztán hazamegyünk, kialusszuk magunkat, vagy fizetés nélküli szabadságra megyünk (ki-ki épp mennyire van kiégve), és a világ, az élet máris szebb, megyünk vissza dolgozni, ami az életünk, ez a pálya tényleg hivatás. De, ha hétvégén nem osztanak be, nézünk pár részt a Vészhelyzetből.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.