A lelkem darabjai

Avagy a szerelemhez még mindig értek. Csak a férfiak használati útmutatóját nem találom. 🙈❤️
Kedves Naplóm!
Ma reggel megállapítottam, hogy a szívemnek sürgősen szüksége volna egy alapos műszaki felülvizsgálatra.
Lehetőleg garanciális javításra.
Bár, ha belegondolok, az elmúlt évek használatát figyelembe véve a garancia valószínűleg már régen lejárt.
A hibajelenség a következő:
Időnként teljesen indokolatlanul hevesen dobog.
Bizonyos férfinevek hallatán átmenetileg elveszíti a józan ítélőképességét. Egy kedves üzenettől képes újraindulni.
Egy elmaradt telefonhívástól viszont azonnal vészüzemmódba kapcsol.
A legsúlyosabb probléma azonban az, hogy minden korábbi meghibásodás ellenére továbbra is rendületlenül hisz a szerelemben.
Orvosi szempontból ez valószínűleg nem betegség.
Női szempontból viszont kifejezetten kimerítő állapot. ❤️
Odakint november van. Az a fajta november, amikor a fák már lassan levetkőztek, az emberek pedig három réteg ruhában próbálják megőrizni a testhőmérsékletüket és a maradék életkedvüket.
A levelek úgy keringenek az utcán, mintha ők sem tudnák eldönteni, merre szeretnének menni. Ismerős érzés. Én például évek óta próbálom eldönteni, merre induljak a szerelemben.
A múlt felé? A jövő felé?
Vagy egyszerűen csak a konyhába, ahol legalább biztosan találok valamit, ami szerethető?
Mondjuk egy frissen sült bundás kenyeret. Annak legalább egyértelműek a szándékai. Meleg.
Illatos. Nem ígér örök szerelmet.
És nem tűnik el három napra azzal a magyarázattal, hogy mostanában nagyon sok minden összejött neki.
Bár a bundás kenyérnek is van egy súlyos hibája. Ha nem figyelek, odaég. De legalább tudom, miért. 🙈😂🍂
A szerelem valahogy sokkal bonyolultabb lett, mint amilyennek fiatalon elképzeltem. Akkoriban azt hittem, két ember találkozik, egymásba szeret, majd közösen próbálja megoldani az élet által eléjük állított nehézségeket.
Ma már úgy tűnik, előbb tisztázni kell, hogy ki mit keres. Kapcsolatot? Barátságot?
Kötöttségek nélküli ismerkedést?
Alkalmi együttlétet? Vagy valami egészen meghatározhatatlan dolgot, amelynek a pontos jelentését még az sem ismeri, aki felajánlja?
A modern szerelem szótárában különösen érdekes kifejezés a
„majd meglátjuk”.
Ez ugyanis jelentheti azt, hogy szeretnélek megismerni. De azt is, hogy jelenleg fogalmam sincs, mit akarok. És néha sajnos azt is, hogy pontosan tudom, mit akarok, csak nem szeretném elmondani.
Az ember pedig ott ül a telefonja fölött, és próbálja megfejteni a mondatot. Ötvenévesen. Több évtizednyi élettapasztalattal.
Komoly munkával, felelősséggel, önálló döntésekkel a háta mögött.
Majd képes negyedórán keresztül elemezni egyetlen szívecskés hangulatjelet.
Gratulálok, kedvesem!
Az emberiség eljutott a mesterséges intelligenciáig, te pedig még mindig a piros szív jelentésén dolgozol. ❤️😂 Pedig a szív nem ostoba. Csak emlékszik.
Emlékszik azokra a reggelekre, amikor valaki jókedvűen köszönt.
Azokra az estékre, amikor nem kellett megkérdezni, hogy hiányzom-e, mert a másik már az ajtóban magához ölelt. Egy erdei sétára. Egy régi dalra. Egy zöld bögrére a konyhaasztalon.
Arra a bizonyos hangra, amely egyszer valamikor egészen otthonosnak tűnt. És milyen furcsa! Az ember már pontosan tudhatja, hogy egy kapcsolatnak miért lett vége.
Ismerheti valamennyi csalódását.
Fel tudja sorolni az összes alkalmat, amikor sírt miatta. Aztán egy novemberi reggelen mégis eszébe jut, hogy vajon hogy van az az ember. És ír neki. Csak úgy.
Természetesen mindenféle hátsó szándék nélkül. Legalábbis ezt állítja a józan esze. A szíve közben már elővette a régi fényképalbumot, és ünnepi díszkivilágításba helyezte az emlékeket.
– Nem kellene ezt csinálnunk – szólal meg a józan ész.
– Tudom – feleli a szív.
– Akkor miért csináljuk?
– Mert kíváncsi vagyok.
– Mire?
– Hogy gondol-e még rám.
És erre már egyikük sem tud igazán jó választ adni. 💔
Mert van valami különösen fájdalmas abban, amikor az ember nem is feltétlenül a régi szerelmét akarja visszakapni.
Csak szeretné tudni, hogy valaha valóban jelentett-e neki annyit, amennyit ő érzett.
Hogy azok az együtt töltött órák a másik emlékezetében is élnek-e.
Hogy a régi mondatoknak volt-e súlyuk. Hogy amikor azt mondta, hiányzol, akkor tényleg hiányzott-e neki.
És talán a legnehezebb kérdés:
Hogyan lehetséges, hogy két ember ugyanazt a történetet élte át, mégis egészen mást őrzött meg belőle?
Az egyiküknek életre szóló emlék.
A másiknak egy lezárt fejezet. Az egyik még évekkel később is felismer egy illatot. A másik talán már arra sem emlékszik, melyik napon találkoztak először.
És nincs az a szép vers, az a hosszú levél vagy az a tökéletesen megfogalmazott vallomás, amely biztosan megváltoztatná ezt. 🌹
Aztán egyszer csak érkezik valaki valami új. Váratlanul. Amikor az ember már egészen ügyesen berendezte az életét a saját szabályai szerint. És az új férfi mosolyog. Beszélget. Figyel.
Nevettet. Olyan dolgokat mond, amelyektől az asszony hirtelen megint húszévesnek érzi magát.
Na jó, huszonötnek. A húsz azért már túlzás volna. A térde például határozottan tiltakozik az időutazás ellen. 🙈😂
És milyen jólesik újra kívánatosnak lenni! Érezni, hogy valaki keresi a társaságunkat.
Hogy egy érintés még mindig képes megborzongatni bennünket. Hogy a szívünk nem vált múzeumi tárggyá, amelyet kizárólag üveg mögött szabad megtekinteni.
Az ember ilyenkor kicsit kivirul.
Többet mosolyog. Szebbnek látja a reggeleket. Még a tükörrel is hajlandó ideiglenes békeszerződést kötni. Aztán persze kiderül, hogy a vonzalom és az egymáshoz illő élet nem feltétlenül ugyanaz.
Mert lehet két ember között csodálatos kémia. Lehetnek hosszú ölelések. Szenvedélyes csókok. Nevetéssel teli órák. De ha a beszélgetésekből hiányzik az őszinteség, ha a figyelem nem kölcsönös, vagy ha egészen másra vágynak, akkor a szív előbb-utóbb ismét kérdezni kezd.
És ezúttal már nem azt kérdezi:
– Vajon szeret engem?
Hanem valami sokkal fontosabbat:
– Vajon jó nekem így? ❤️
Kedves Naplóm!
Ez az a kérdés, amelyet az ember hajlamos a lehető legtovább halogatni. Mert ha őszintén válaszol rá, esetleg változtatnia kell valamin.
És változtatni nehéz. Különösen akkor, ha közben vannak szép pillanatok is. Mert a csalódást nem mindig egyetlen nagy hazugság okozza. Néha sok apróság. Egy elhallgatott igazság.
Egy be nem tartott ígéret. Egy furcsa magyarázat. Egy beszélgetés, amely után több kérdés marad bennünk, mint előtte.
És az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy megint magyarázatokat keres. Mentségeket gyárt. Próbál megérteni. Próbál türelmes lenni.
Próbálja eldönteni, hogy valóban történt-e valami, vagy csak a korábbi csalódásai miatt lett óvatosabb.
Mert a múlt sebei néha olyanok, mint a novemberi hidegben érzékennyé váló régi sérülések.
Már begyógyultak. De bizonyos időjárásban még mindig érezzük őket. 🍂
És közben ott van ez az őrült világ! Ahol mindenki rohan. Ahol az embereknek idejük van órákig görgetni a telefonjukat, de néha nincs öt percük egy őszinte beszélgetésre.
Ahol könnyebb elküldeni egy szívecskét, mint kimondani:
– Fontos vagy nekem.
Ahol könnyebb eltűnni, mint bevallani:
– Sajnálom, de nem ugyanazt szeretném, amit te.
És ahol sokszor olyan gyorsan cserélődnek az ismeretségek, hogy még meg sem tanultuk a másik kedvenc kávéját, máris új történet kezdődik.
Persze nem mindenki ilyen. Vannak még emberek, akik komolyan veszik a szavaikat.
Akik felhívnak, amikor megígérték.
Akik nemcsak akkor kíváncsiak ránk, amikor nekik kényelmes. Akik értik, hogy egy kapcsolatban a figyelem nem luxuscikk.
És akik nem tekintik különleges teljesítménynek az alapvető tisztességet. Csak néha az ember úgy érzi, ezek az emberek valahol egy titkos, térképen nem jelölt településen élnek.
Ha valaki tudja a pontos irányítószámot, kérem, küldje el!
Lehetőleg még karácsony előtt.🙈❤️
De a humor mögött van valami, amin már nem tudok nevetni. Az a nő, aki egykor annyi szeretetet adott, hogy közben szinte észrevétlenül elfogyott belőle az önmagára fordított figyelem.
Aki mindig tudta, mikor van szüksége a másiknak egy jó szóra. Aki emlékezett a kedvenc ételeire. Aki megjegyezte az apró szokásait. Aki képes volt órákig hallgatni, ha valami bántotta.
És aki egy idő után már annak is örült, ha valaki megkérdezte:
– Hogy vagy?
Pedig nem különleges bánásmódra vágyott. Csak arra, hogy egyszer őt is úgy figyeljék, ahogyan ő figyel másokra.
Hogy ne mindig neki kelljen kezdeményezni. Hogy ne kelljen minden találkozás után azon gondolkodnia, mikor látják egymást újra.
Hogy egy férfi ne csak a mosolyát, a testét, a vidámságát vagy a gondoskodását szeresse. Hanem azt az embert is, aki néha elfárad.
Aki olykor fél. Aki szeretné elmesélni, milyen napja volt. És aki néha egyszerűen csak arra vágyik, hogy valaki magához húzza, és azt mondja:
– Gyere ide. Mesélj!
Nem kell hozzá gyémántgyűrű. Nem kell hozzá luxusutazás.
Még egy tökéletes romantikus vacsora sem. Néha egy közösen elfogyasztott bundás kenyér is elég. Ha közben valóban együtt vagyunk. ❤️
A legszomorúbb mégsem az, hogy az ember néha csalódik.
Hanem az, amikor annyira szeretne szeretve lenni, hogy lassan a saját életét is váróteremmé alakítja. Majd ha ír.
Majd ha hív. Majd ha találkozunk.
Majd ha eldönti. Majd ha rájön, mit jelentek neki. És közben elmúlik egy gyönyörű reggel.
Egy napfényes délután. Egy ősz, amelyet többé nem kapunk vissza. A könyv olvasatlanul marad az éjjeliszekrényen. A túrabakancs a szekrényben. A kedvenc zene elhallgat. És a nő, aki valaha olyan kíváncsian szerette az életet, egyre gyakrabban csak azt figyeli, vajon szereti-e őt valaki.
Milyen rettenetesen sokat veszítünk néha abból, amink van, miközben azt várjuk, amit valaki más nem tud vagy nem akar megadni! 🍁
Egy novemberi estén az asszony leült az ablak mellé. A szél az utolsó leveleket kergette az utcán.
A telefonja ott feküdt az asztalon.
Ránézett. Aztán elnevette magát.
– Hát, kedvesem, szép kis társaság vagyunk mi ketten!
A telefon természetesen nem válaszolt. Legalább ebben következetes volt. Az asszony felállt, és teát készített.
Elővett egy régi fényképet. Sokáig nézte. Aztán visszatette a helyére.
Nem tépte össze. Nem dobta ki.
Nem írt hozzá drámai búcsúlevelet. Egyszerűen csak megengedte magának, hogy az emlék emlék maradjon.
Mert rájött, hogy nem kell mindenkit elfelejteni ahhoz, hogy tovább tudjunk élni. És nem kell minden új találkozásból örök szerelmet képzelni ahhoz, hogy örülhessünk neki. Néha egy ember csak néhány szép napot hoz.
Máskor egy fontos felismerést.
Van, aki megtanít újra nevetni. És van, aki arra tanít meg, hogy a saját határainkat komolyan kell vennünk. Nem minden történet végződik úgy, ahogyan szerettük volna.
De attól még nem kell elveszítenünk a kedvünket a következő fejezethez. ❤️
Az asszony ekkor valami egészen szokatlant tett. Elővette a naptárát. És ahelyett, hogy azon gondolkodott volna, mikor találkozhatna újra valakivel, beírt néhány programot saját magának.
Egy kirándulást. Egy színházi estét. Egy táncórát. Egy délutánt a kedvenc kávézójában.
Aztán mosolyogva megállapította:
– Nahát! Nekem tulajdonképpen egészen érdekes életem van!
Ezt a felismerést haladéktalanul meg kellett ünnepelni. Egy szelet süteménnyel. A diéta természetesen tiltakozott. De a nő közölte vele, hogy a lelki fejlődésnek is vannak járulékos költségei. 🙈😂
És azon az estén hosszú idő után először nem akarta megfejteni egyetlen férfi gondolatait sem.
Nem azért, mert többé nem vágyott szerelemre.
Ó, dehogynem!
Szeretett volna még kézen fogva sétálni. Együtt nevetni valakivel.
Szeretett volna táncolni. Egy esős vasárnapon összebújni a kanapén. És igen, szeretett volna még úgy megcsókolni egy férfit, hogy néhány pillanatra a bevásárlólista, a mosatlan edények és az egész külvilág megszűnjön létezni.
De már nem akarta az életét attól függővé tenni, hogy mindez mikor történik meg. 🌹
Mert egyszer csak megértette, hogy a szerelem nem lehet az egyetlen bizonyítéka annak, hogy az élet szép.
A saját nevetése is számít. Az elért céljai. A barátai. A gyermekei ölelése. Egy könyv, amelyet végre befejez. Egy hegytető, ahová a saját lábán jut fel. Egy új dal, amelyre táncolni támad kedve. És azok a reggelek, amikor senki sem ír neki szerelmes üzenetet, mégis jókedvűen ébred.
Mert a szeretet hiánya fájhat. De nem kell minden örömöt magával vinnie. ❤️
Kedves Naplóm!
A végső diagnózis tehát megszületett. A szívem nem hibás. Csak időnként túlbuzgó.
Hajlamos a szép szavakat előlegnek tekinteni egy olyan jövőre, amelyről még senki sem kötött szerződést.
Néha túl hamar reménykedik. Máskor túl sokáig emlékezik. És előfordul, hogy egyetlen kedves üzenet miatt máris ünnepi díszbe öltözteti az egész lelkemet.
De mostantól igyekszem egy kicsit jobban vigyázni rá. Nem zárom be. Nem építek köré falakat. Nem fogadom meg, hogy soha többé nem leszek szerelmes.
Hiszen az körülbelül annyira volna hiteles, mintha kijelenteném, hogy ezentúl soha többé nem eszem csokoládét. Egyik ígéretnek sem jósolnék hosszú életet. 🙈😂
Inkább megpróbálok lassabban hinni. Többet figyelni. Kevesebbet találgatni, észrevenni, ha valaki nemcsak beszél a szeretetről, hanem képes jelen lenni benne.
Odakint közben elállt a szél.
A járdán összegyűltek a falevelek.
Az asszony nézte őket, és arra gondolt, milyen különös az idő. Ami ma még fontosnak tűnik, holnap talán már csak emlék.
Amiért ma sírunk, azon egyszer lehet, hogy mosolygunk. És akiről ma azt hisszük, soha nem tudjuk elengedni, annak a nevét talán egyszer már egészen békés szívvel mondjuk ki.
De az a nő, aki mindezt átélte, megmarad. A történeteivel. A hibáival. A túlzott reményeivel. A néha egészen nevetséges romantikus elképzeléseivel. És azzal a makacs képességével, hogy minden csalódás után újra talál valamit, amiért érdemes mosolyogni.
Mert talán nem is az a legnagyobb baj, hogy a világ elfelejtett szeretni. Hanem hogy olyan sokan elfelejtettük, mennyire fontos volna megtanulni jól szeretni.
Őszintén. Figyelmesen. Felelősséggel. Úgy, hogy közben ne csak a saját vágyainkat lássuk, hanem a másik ember érzéseit is.
És ha egyszer két ilyen ember találkozik, talán már nem kell állandóan bizonygatniuk egymásnak, hogy a szerelem létezik. Elég lesz megélniük. ❤️
Az asszony még egyszer a telefonjára pillantott. Nem érkezett üzenet. Megvonta a vállát.
– Sebaj, kedvesem. Holnap is lesz nap!
Aztán elmosolyodott.
– És ha már a férfiak gondolatait továbbra sem sikerült megfejtenem, legalább a saját életemet megpróbálom élvezni!
Felvette a kedvenc pizsamáját.
Készített még egy teát. És mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, eszébe jutott valami.
Milyen jó volna egyszer úgy szeretni valakit, hogy közben egyetlen pillanatra sem kell elveszítenem önmagamat!
Aztán hozzátette:
– És milyen jó volna, ha végre valaki engem is ugyanilyen természetességgel szeretne!
Nem tökéletesen. Nem mesebeli módon. Csak igazán. Mert lehet, hogy a lelkem már sok darabból áll. De mindegyikben ott van egy történet. Egy emlék. Egy tanulság.
És még mindig maradt bennük hely valami szépnek.
A szívem tehát továbbra is nyitva tart. De a belépéshez ezentúl nem lesz elég egy szép mosoly és három piros szívecske.
Egy kis őszinteséget, tiszteletet és valódi jelenlétet is kérek.
Elvégre, Hölgyeim, a szívünk nem ingyenes próbaidőszakra meghirdetett szolgáltatás! És ezt most már ideje volna a férfiakkal is közölni.
Lehetőleg olvasási visszaigazolással! 🙈😂❤️
Lelkem darabjai – történetek szerelemről, csalódásról és a nőkről, akik még mindig mernek szeretni.
Kíra Althea
Author: Kíra Althea

Kíra Althea (Körmendi Klára) vagyok, író és mesemondó. Öt gyermekes édesanya. Írásaimban a lírai hangvétel, a szeretetteljes tanítás és a lélek érintése kapnak hangsúlyt. Meséimben és novelláimban egyszerre szólítom meg a gyerekeket és a felnőtteket, hiszen hiszem, hogy a történetek minden életkorban gyógyító erejűek lehetnek. Főbb tanmeséim közé tartozik – A Rét meséi sorozat „Mézike meséi”, amely kicsiknek és nagyoknak tanít az érzelmekről, az elfogadásról és az elengedésről; a „Love Story” ciklus, amely a szerelem sebezhetőségét, szépségét és árnyoldalait dolgozza fel lírai prózában; valamint a „Lelki útravaló” sorozat, amely elcsendesítő, szelíd gondolatokkal kíséri az olvasót a mindennapokban. Írásaim rendszeresen jelennek meg irodalmi pályázatokon, antológiákban, online felületeken, és több kötet is készülőben van. Célom, hogy történeteimmel hidat építsek emberek között: gyerek és felnőtt, múlt és jelen, sebzettség és gyógyulás között. A meséimben visszatérő motívum a természet, az állatok, a szeretet és a belső erő. Legfontosabbnak azt tartom, hogy az olvasó mindig találjon egy kis fényt és reményt a soraimban. Szeretettel írok az olvasóknak.

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


A lelkem darabjai

Avagy a szerelemhez még mindig értek. Csak a férfiak használati útmutatóját nem találom. Kedves Naplóm! Ma reggel megállapítottam, hogy a szívemnek sürgősen szüksége volna egy

Teljes bejegyzés »

Hét szóban szerelem

Te vagy a reggel első gondolata, az este legszebb, titkos mondata. Pedig megfogadtam, észnél maradok… aztán rám mosolyogtál és tessék, itt vagyok. Téged kereslek száz

Teljes bejegyzés »

Őszi Falevél keringő

Ma reggel táncra hívta a szél az erdő aranyruhás fáit, s egy rozsdavörös falevél elsőként bontotta ki szárnyait.   Utána száz, majd ezernyi társ, sárga,

Teljes bejegyzés »