Szerda délután volt. Az a fajta, amikor az ember már elfáradt a hétben, de a péntek még olyan távolinak tűnik, mint egy megbízható férfi a társkeresőn.
Drága mama asztalán gőzölgött a tea, mellette fahéjas sütemény illatozott, és minden csésze mellett ott feküdt egy kiskanál. Mama szerint a kanál nemcsak a cukorhoz kell, hanem ahhoz is, hogy legyen mivel megkocogtatni az asztalt, amikor a nők egyszerre kezdenek beszélni.
Aznap erre különösen nagy szükség volt.
Bea érkezett elsőként. Pontosabban nem is érkezett, hanem beragyogott az ajtón. A kabátját fordítva akasztotta fel, a telefonját a cukortartó mellé tette, majd olyan sóhajjal rogyott le, mintha legalábbis egy romantikus filmsorozat utolsó jelenetéből lépett volna ki.
– Lányok… – mondta álmodozva. – Szerintem ő az.
Ildi fel sem nézett a teájából.
– 4 hónapja még az előző volt az.
– Nem ugyanaz – tiltakozott Bea. – Ez most egészen más.
– Mitől?
– Küldött egy piros szívet.
Ildi letette a csészét.
– Bea, a futárszolgálat is küld szívecskét az értesítésben, ha értékeled a kézbesítést.
– Te nem értheted – sóhajtott Bea. – Köztünk különleges kapcsolat van. Ma reggel azt írta: „Szia, hogy aludtál?”
– Micsoda mélységek! – jegyezte meg Andi, aki éppen akkor viharzott be. – Nekem már azt sem kérdezi meg senki, élek-e. Pedig jelenleg hivatalosan is szabad, független és idegileg közveszélyes nő vagyok.
A táskáját ledobta egy székre, magát pedig a másikra, majd így folytatta:
– Nincs egy normális férfi ebben a városban!
– Van – felelte Ildi. – Csak valószínűleg otthon ül, mert fél tőled.
– Én nem vagyok félelmetes!
Ekkor kivágódott az ajtó, mert Andi indulatosan hátradőlt, és a könyöke nekicsapódott a kilincsnek.
Mama a konyhából kiáltott:
– A porcelánt mentsétek! A férfiak pótolhatók!
Utolsóként Zsuzsi érkezett, egyik karján a kisbabával, a másikon egy hatalmas táskával, amelyben a pelenkától a textilkendőn át valószínűleg egy kisebb gyógyszertár és háromnapi hideg élelem is elfért.
– Bocsánat a késésért – mondta. – Elindultunk időben, csak valaki evett, büfizett, sírt, elaludt, felébredt, újra evett, majd indulás előtt megtöltötte a pelenkáját.
– A férjed? – kérdezte Andi.
Zsuzsi egy pillanatig komoly arccal nézett rá.
– Nem. Ő csak az első négyet szokta.
Bea felnevetett, Ildi majdnem félrenyelte a teáját, mama pedig behozott még egy csésze forró tea vizet.
– Ezt neked tettem félre – mondta Zsuzsinak.
– Köszönöm, mama.
– Mire megiszod, úgyis kihűl. Gondoltam, megspórolom a várakozást.
Zsuzsi leült, eligazította a babát, aki azonnal jelezte, hogy őt a társalgásnál sokkal jobban érdekli az uzsonna.
Andi sóhajtva nézte.
– Legalább valakinek van rendszeres testi kapcsolata.
– Igen – felelte Zsuzsi. – Csak az enyém háromóránként kezdődik, büfiztetéssel végződik, és még egyszer sem vitt el vacsorázni.
Drága mama végre leült közéjük, és végignézett a társaságon.
Az asztal egyik oldalán ott ült Bea, aki annyira szerelmes volt, hogy a józan eszét valószínűleg egy rózsaszín borítékban feladta valahová elsőbbségivel.
Mellette Ildi, aki szerint a szerelem gyönyörű dolog, de csak akkor, ha van mellette lakcímkártya, rendszeres jövedelem és ellenőrizhető családi állapot.
Vele szemben Andi, aki három napja nem kapott férfiüzenetet, ezért már személyes sértésnek vette a bolygók állását is.
Zsuzsi pedig békésen szoptatott, miközben fél kézzel süteményt evett, a lábával ringatta a babakocsit, és közben pontosan tudta, melyik fiókban van mama tartalék szalvétája.
– Na – mondta mama. – Mi a mai világfájdalom?
– A férfiak – válaszolta egyszerre Bea, Ildi és Andi.
Zsuzsi lenézett a babára.
– Én még nevelem az enyémet. Egyelőre jók az esélyei.
Bea közelebb hajolt az asztalhoz.
– Én csak azt akarom mondani, hogy egy férfinak igenis szüksége van egy szenvedélyes nőre. Valakire, aki felrázza, aki meglepi, aki váratlanul felhívja…
– Naponta tizennégyszer? – kérdezte Ildi.
– Az nem tizennégy volt. Kettőnél nem vette fel, tehát az nem számít.
– És szüksége van arra is – folytatta Bea –, hogy érezze fontos.
– Bea – mondta Ildi –, az fontos érzés. Nem pedig elektronikus megfigyelés.
Andi közbevágott:
– Én boldogan felhívnék bárkit tizennégyszer, ha végre lenne kit! Már ott tartok, hogy tegnap visszamosolyogtam a villanyóra-leolvasóra.
– És?
– Házas.
– Honnan tudod?
– A felesége ült mellette az autóban, és egyáltalán nem örült a kibontakozó szerelmünknek.
Mama lassan megkeverte a teáját.
– Andikám, néha a sors becsuk egy ajtót.
– Tudom.
– Máskor pedig a feleség húzza fel az autó ablakát.
Az asztal körül kitört a nevetés.
Csak Bea maradt komoly.
– Szerintem ti nem hisztek az igaz szerelemben.
– Én hiszek benne – mondta Ildi. – Csak szeretem, ha az igaz szerelem nem kér kölcsön pénzt, nem tűnik el hétvégére, és nem írja este tizenegykor, hogy „bocsi, elaludtam”, miközben végig elérhető volt.
– Te túl realista vagy.
– Valakinek annak is kell lennie. Ha mindannyian úgy gondolkodnánk, mint te, egy hét alatt elfogyna az országban a menyasszonyi ruha és a személyi kölcsön.
Zsuzsi közben óvatosan büfiztette a babát.
– Szerintem minden nőnek szüksége van egy kis őrültségre – mondta. – Különben soha nem vállalna gyereket, nem menne férjhez, és nem hinné el, hogy a „majd én segítek éjszaka” mondat valódi ajánlat.
– És minden férfinak? – kérdezte Bea.
– Minden férfinak szüksége van egy nőre, aki szereti – felelte Zsuzsi. – De nem biztos, hogy arra, aki hajnali kettőkor felkelti, mert álmában rossz nevet mondott.
– És ha női név volt? – kérdezte Andi.
– Akkor először felébresztjük – mondta Ildi. – Utána jegyzőkönyvet veszünk fel.
– Majd elássuk – tette hozzá Andi.
– A kertemet hagyjátok ki ebből! – szólt mama. – Tavasszal oda paradicsom kerül.
A nevetés újra végigfutott az asztal körül. Bea végül elmosolyodott.
– Jó, lehet, hogy néha egy kicsit túlzásba viszem.
– Egy kicsit? – kérdezte Ildi.
– Rendben. Annyira, hogy mellettem egy nyugodt férfi idegrendszere legalább rendszeresen használatban van.
Drága mama ekkor letette a kanalát, hátradőlt, és úgy nézett végig rajtuk, ahogy csak az tud, aki már látott nagy szerelmeket, csúnya válásokat, titkos béküléseket és olyan férfit is, aki húsz év házasság után sem találta meg egyedül a vajat a hűtőben.
– Tudjátok, lányaim – kezdte –, a nyugodt férfi szép dolog. Olyan, mint a bontatlan porcelánkészlet, elegáns, sértetlen, és senki sem tudja biztosan, mire való.
A négy nő elhallgatott. Mama elmosolyodott.
– Ezért minden nyugodt férfinak kell egy kicsit őrült nő, aki időnként karbantartja az idegrendszerét.
Bea diadalmasan kihúzta magát.
– Hallottátok?
– Várj, még nem fejeztem be – mondta mama. – De az őrült nő se felejtse el, karbantartani kell azt az idegrendszert, nem teljesen tönkretenni!
Ildi hangosan felnevetett. Andi majdnem lelökte a süteményestálat. Zsuzsi babája felriadt, Bea pedig sértődötten belekortyolt a teájába.
– Én soha nem teszem tönkre senki idegrendszerét.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. Bea felkapta.
– Ő az!
– Mit írt? – kérdezte Andi.
Bea elolvasta, majd elpirult.
– Azt kérdezi, haragszom-e, mert hat perce nem válaszolt.
Ildi lassan mama felé fordult.
– Azt hiszem, ezek ketten kölcsönösen szervízelik egymást.
Drága mama újratöltötte a csészéket.
– Akkor legalább hosszú távon egyikük idegrendszere sem rozsdásodik be.
És azon a szerda délutánon még sokáig nevettek. Bea szerelmesen, Ildi józanul, Andi kissé hisztisen, Zsuzsi fél kézzel, Drága mama pedig úgy, mint aki pontosan tudja:
– a szerelemhez kell egy kis őrültség, de egy csipet önirónia nélkül még a legnagyobb érzelem is könnyen idegösszeomlássá főhet.
Drága mama sok mindent mondott… Amit pedig nem mondott el, azt az élet volt szíves megtanítani.
Drága mama mondta:
„Egy nyugodt férfi mellé kell egy kicsit őrült nő, hogy legyen miért gyorsabban vernie a szívének. De lányom, néha hagyd pihenni is – mert amit folyton karbantartunk, az előbb-utóbb szervizkönyvet kér.”
Kíra Althea (Körmendi Klára) vagyok, író és mesemondó. Öt gyermekes édesanya. Írásaimban a lírai hangvétel, a szeretetteljes tanítás és a lélek érintése kapnak hangsúlyt. Meséimben és novelláimban egyszerre szólítom meg a gyerekeket és a felnőtteket, hiszen hiszem, hogy a történetek minden életkorban gyógyító erejűek lehetnek. Főbb tanmeséim közé tartozik – A Rét meséi sorozat „Mézike meséi”, amely kicsiknek és nagyoknak tanít az érzelmekről, az elfogadásról és az elengedésről; a „Love Story” ciklus, amely a szerelem sebezhetőségét, szépségét és árnyoldalait dolgozza fel lírai prózában; valamint a „Lelki útravaló” sorozat, amely elcsendesítő, szelíd gondolatokkal kíséri az olvasót a mindennapokban. Írásaim rendszeresen jelennek meg irodalmi pályázatokon, antológiákban, online felületeken, és több kötet is készülőben van. Célom, hogy történeteimmel hidat építsek emberek között: gyerek és felnőtt, múlt és jelen, sebzettség és gyógyulás között. A meséimben visszatérő motívum a természet, az állatok, a szeretet és a belső erő. Legfontosabbnak azt tartom, hogy az olvasó mindig találjon egy kis fényt és reményt a soraimban. Szeretettel írok az olvasóknak.
Ichigo Ichie A japán kifejezés: (一期一会) szó szerint nagyjából „egy élet, egy találkozás”, és arra emlékeztet, hogy minden együtt töltött alkalom megismételhetetlen. Képzelj most el
Avagy a korona néha félrecsúszik, de attól még a miénk! Kedves Hölgyeim! Ma reggel úgy döntöttem, hogy királynő leszek. Elvégre az ember egy bizonyos kor
December 9-ig lehet szavazni! ⏳️ Ha szívesen olvasol olyan romantikus sztorit, amiben el tudsz veszni, mert mintha rólad szólna, egy helyes, de megfejthetetlen sráccal a