A halkan szitáló hó lassan belepte az erdőt. Napról napra hosszabbak lettek a jégcsapok. Az állatok már rég elfoglalták téli vackukat. Legtöbbjük megtöltötte éléskamráját, és hosszú álomra készülődött. Medve bácsi és Medve néni felvették meleg pizsamájukat, Borz bácsi és Borz néni eloltották a lámpát. Mókus bácsi és Mókus néni pedig megvetették a jó puha ágyikót.
Odúiktól nem messze napok óta befagyva állt a tavacska. Három apró sün gyerek lakott a közelben, akik nemrég születtek. Sün Karcsi, Sün Marcsi és Sün Pircsi első téli álma kezdődhetett volna, ha akartak volna aludni. De nem akartak. Hiába hívták őket, hiába volt minden figyelmeztetés, jó szó, dorgálás, csak el-elszöktek a tóra. Egész nap, sőt, késő este is a jégen játszottak, kurjongattak, kiabáltak. Felzavarták álmukból Borzékat, Mókusékat és Medvééket. Mókus bácsi még meg is fenyegette őket. A hancúrozás azonban nem akart véget érni. Az álmukból felriasztott állatok a bölcs Medve bácsiéknál gyülekeztek.
– Valamit ki kell találnunk! – mondták Mókusék.
– Ki bizony, még mielőtt teljesen kiverik a szemünkből az álmot! – morgolódtak Borzék.
– Nekem volna egy ötletem! – brummogta sejtelmesen Medve néni.
– Halljuk, halljuk! – kiáltották reménykedve a többiek.
Medve néni magához intette az ásítozó szomszédokat, akik rövid sugdolózás után egészen felélénkültek. Mókus bácsi papírt és tollat ragadott. Szorgalmasan körmölni kezdett:
„Holnap Medvééknél délután parti lesz. Mindenkit szeretettel várunk.”
A meghívót Mókus néni másnap át is adta a korcsolyázó süniknek. Milyen boldogok voltak! Még sosem voltak partin. Izgatottan topogtak Medvéék háza előtt. A kopogtatásra Medve néni nyitott ajtót. Mókusék és Borzék már ott voltak. Halk, kellemes zene szólt, a szobát betöltötte a gyömbéres sütemény illata, és Medve néni már öntötte is a bögrékbe a forró tejecskét.
Az andalító zene, finom illat, puha fotel és a forró tejecske hatására Karcsi, Marcsi és Pircsi hiába próbálta nyitva tartani a szemét. Lassan összegömbölyödtek és elaludtak. Medvéék, Borzék és Mókusék elégedett mosollyal nézték őket. Medve néni betakarta a szuszogó apróságokat. Borzék újra eloltották a kis lámpát, Mókusék bebújtak meleg ágyikójukba. Végre mindenki alhatott. Az erdő elcsendesedett egészen tavaszig.
Author: Kudler Szilvia
Imréné Kudler Szilvia 28 éves vagyok, Szombathelyen élek családommal: férjemmel és kislányommal. Az alkotás szeretetét édesanyámtól örököltem. Az ő segítségével pályáztam először 9 évesen. Akkor a Duna Televízió évfordulás mesealbumában jelenhetett meg egy mesém. A zsűri elnöke Csukás István meseíró volt. Később a József Attila Mese-, Vers- és Novellaíró pályázatokon indultam évente. A munkáimat aztán egyre előkelőbb helyekre sorolta a zsűri. Mesékkel kezdtem, aztán megismerkedtem a novella műfajával, most pedig a szívem főleg a versek felé húz. Az Európai Levelező Oktatás keretein belül elvégeztem egy újságírói tanfolyamot. Tanító az alapdiplomám, mellette elvégeztem a német nyelv és kultúra tanára, illetve a magyar nyelv és irodalom tanári szakot is. Példamutatással nevelek: otthon és az iskolában is. Hiszek abban, hogy a gyermek nem azt tanulja meg igazán, amit mondunk neki, hanem azt, amit tőlünk lát. A jövőben szeretném felkarolni azokat a tanítványaimat, akik alkotni szeretnének. Akikben ott motoszkál egy történet, egy gondolat, de még nem merik, vagy nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. Szeretnék nekik bátorítást, teret és társat adni ezen az úton — ahogy nekem is adtak egykor. Az alkotás nem kiváltság, hanem egy nyelv, amit mindannyian beszélhetünk, ha valaki megfogja a kezünket az első mondatnál.