A szirt szélén állva,
Az utolsó lépésre várva.
Egymás kezét fogva,
Tekintetünk, egybe forrva.
Bizalommal telve lépek egyet,
S te követsz, fogva engem.
Látom lángoló hajkoronád,
Nézésed zavaros mocsarát.
Zuhanunk a mélybe,
Közben nézésed éget.
Felnézek rád,
Látom szárnyad nyíló vonalát.
Érzem érintésed gyorsan múlik,
S az én kezem is csúszik.
Te felszállsz, elfeledve engem,
Nézem ezt meredten.
Utunk örökre elvált,
Tiéd lett a menny s az ég,
Enyém az idelent lét,
Az evilági tér.
Míg te fenn csillagokkal hálsz,
Az én takaróm: a föld, a gyász.
Néha még látom ahogy vársz,
De rám már nem hat a nász!
Author: Hacsavecz Róbert
Köszöntelek, kedves Olvasó! Hiszem, hogy minden sorban ott dobban egy darab az emberből – néha mosolyban, néha könnyben. Az írás számomra párbeszéd: magammal, a világgal és azokkal, akik olvasnak. A vers útitárs a csendben, kérdés egy válasz előtt, néha maga a válasz is. Nem tökéletességet keresek, hanem őszinte pillanatokat – ahol fény és árnyék egyszerre van jelen. Hogy miért írok? Néha én sem tudom. Van, hogy a szavak egyszerűen utat törnek maguknak. Hol fájdalom, hol gyengédség, néha humor – akár abszurd formában. Nemcsak versek születnek: haikuk, novellák, rövid prózák is. Talán így próbálom megérteni a világot – és önmagamat is. Ha valaki magára ismer egy sorban, vagy elvisz belőle egy gondolatot, már megérte leírni.
