Pihenj meg egy percre, te hűséges barát,
ki velem cipelted sok – sok év súlyát.
Itt ülünk ketten, az alkonyi fényben,
sok sebhelyet hordunk a közös regényben.
Emlékszel? Gyermekként is gyakran remegtél,
mikor a világban oltalmat kerestél.
Aztán jött a bánat, a gáncs és a fájdalom,
keresztülmentünk több sötét omláson.
Bántottak, becsaptak, a sors is néha vert,
mégis te voltál, ki mindig új dalra énekelt.
Bár gyengélkedsz most, s néha ki – kihagysz,
számomra te vagy a legszebb, mi maradt.
Ne haragudj rám, hogy olykor hajszoltalak,
hogy nehéz gondokkal körbebástyáztalak.
Most már vigyázok rád, pihenj meg a csendben,
elég volt a harcból, éljünk csak rendben.
Nézd, öreg szívem, már hosszú az árnyék,
mögöttünk maradt a sok földi játék.
Az elmúlás nem vész, csak halk hazatérés,
minden nehéz percért jutalmul békélés.
Légy büszke, te jóság! Sosem lettél kővé,
nem válsz a keserű múltnak az üszkévé.
Mert amit adtál, az örök és szent marad, S a szeretet fénye kíséri utamat.
Tarts ki, hű társam, s ha végül megállunk,
a csillagok közt új kaput találunk.
Ott vár ránk a béke s a végső ölelés,
hol elcsitul minden földi szenvedés.
Megpihenünk együtt, egymást átkarolva,
múltunk minden terhét végleg lepakolva.
Isten tenyerén, fénybe burkolózva,
érkezünk meg halkan, örök otthonunkba.
Author: Tordai Mihályné
Tordai Mihályné Boros Erzsébet Katalin – néven 1957. február 4-én születtem Nagykállóban, egyszerű munkás emberek második gyermekeként. Gyermekkoromban a mesék világa volt a menedékem, ahol a képzelet határtalan birodalmában találtam meg a szépséget és a vigaszt. A felnőtté válás éveiben azonban egy másik, még mélyebb világ hívott magához: a verseké. Későn kezdtem el írni – 2010 óta szavakba öntöm mindazt, amit az élet tanított. Verseimben gyakran saját megélt történeteim, érzéseim, lelki rezdüléseim tükröződnek vissza – őszintén, szívből, sallangok nélkül. Zárkózott természetű vagyok, nem a szereplés, inkább a csendes megfigyelés emberének tartom magam. Hiszem, hogy az igazi gondolatok nem mindig hangosak – néha egy – egy verssor súlya többet mond, mint száz kimondott szó. Írásaimat először magamnak írtam, de idővel – és mások visszajelzései által – megértettem, hogy a leírt érzések más szívekben is visszhangra találnak. Ez a felismerés bátorított arra, hogy megosszam a gondolataimat, és része legyek egy olyan irodalmi közösségnek, ahol a lélek nyelve a vers. Csendes megfigyelő vagyok. Nem a szavak hangerejében, hanem a mélységükben hiszek. Zárkózott természetem miatt ritkán állok a figyelem középpontjában, de az írásban megtaláltam a saját hangomat. Verseket, prózákat és meséket írok – olykor önmagamnak, máskor azoknak, akik épp a sorok között keresnek kapaszkodót....