Még egyet kattan az óra mutatója a falon,
Még egy lélek sétálgat el előttem a peronon,
S közben síneknek túloldalán a mező közepén
Egy agg tölgyfának erős, vaskos ágán fütyörészvén,
Dalolászva pihenteti szárnyait kis madárka
A közeledő, szép alkonyatnak táncára várva.
Én egy régi, kopottas padon üldögélve várok,
S közben jobban s jobban reménykedem, hogy tán meghallok
Egy vonat kerék kattogást közeli messzeségben,
S újra látom kedves mosolyod, s örömöd szemedben,
S újra érzem öleléseddel lelked melegségét,
S csókoddal a drága szívednek édes szeretetét.
Óh, lassan forog az időnek hatalmas kereke,
S lomhasággal mintha engem szenvedtetni szeretne.
A távolban még a halvány fények sem pislákolnak,
A percek újabb néma köntösökben elsuhannak.
Hogy gondolatim eltereljem, s az időt megsürgessem,
Csendben sétálok s az épületet, a fákat szemlélem.
A levelek szemeim előtt lágyan ringatóznak,
S a pacsirták, fecskék is már hangosabban nótáznak,
De az elmémnek felszínén s mélyén még is csak te élsz,
S szívemnek aranyos lantján egyedül csak te zenélsz,
S a víg hónapoknak mesés emlékei beszélnek
kettőnkről gyönyörű s álombéli történeteket.
Rólunk mesélnek: ölelésünkről, első csókunkról,
Első édes kis könnyeket fakasztó szavainkról,
Együtt látott, átkarolva átélt élményeinkről,
S égnek szívemben s lelkemben lángok érzelmeimről:
Mennyi csók, ölelés, szeretet mit néked adhatnék,
Ha életem minden órájában veled lehetnék.
Elmerülve szerelem édes, selymes tengerében,
Egyszer csak a vonatnak zaját hallom a közelben,
S én hirtelen megrezdülök, levegőért kapkodok,
Oldalra fordulva hangok irányába bámulok,
S nő bennem valami nyugtalan, valami idegen,
Melyben üvölti lelkem: a nyár végre elért engem!
S előjön a nagy gőzös hatalmas fehér felhővel,
Mögötte egy hosszú, fényes és teli szerelvénnyel.
Jöjjön már, jöjjön már s álljon meg itt előttem végre!
Hadd dőlhessek reá az én kedvesemnek keblére,
S hadd enyhítsem a hiánya miatt érzett bánatom,
Mellyel már három hónapja éles harcomat vívom.
A hatalmas szerelvény végül csikorogva megáll,
S a legtöbb ajtó is már szélesen tárva nyitva áll,
Emberek jönnek, mennek, és szaladgálnak kapkodva,
S összetömörülnek kis csoportokba összeállva,
Míg én keresem, kutatom, de őt sehol nem lelem,
S így hát közben szerte foszlik bennem minden reményem.
Egyszer csak megpillantlak téged peronnak közepén,
Csak téged az utastömegtől üres kis mezején,
S ha nem lenne senki sem körülöttünk a világon,
Kedvem lenne lábam erejéből hozzád rohannom.
De erőm, s örömöm vastagon kötve vissza fogván
Indulok feléd, s vidámságom az arcom mosolyán.
Karjaimmal perceken át szorosan átölellek,
S közben köztünk csókok áradatai özönlenek.
A világ ránk szép fátylat terítve elcsendesedik,
Szívünkben lágy hangokon szimfónia kerekedik.
Oly mézédes, gyönyörű tulipános, selymes percek,
Örömkönnyeim a tanúim rá: Itt a kedvesem!
Author: Kazup-Nagy Máté
Köszöntöm az olvasót! Kazup-Nagy Máté vagyok, fiatal középiskolás diák, amatőr költő. Általános iskola óta írok verseket, és a mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem, elfoglaltságom. Nem egy művem már megje- lent különböző antológiákban, amelyek mai napig mind sikert jelentenek. Verseimnek legfőbb témája a feltörő érzelmek rímekben való megfogalmazása. Az ember élete során sok mindent megtapasztal, akár az önfeledt örömöt, mely a csillagokig képes felrepíteni, vagy a mélyről feltörő fájdalmat, csak hogy egy-két példát megemlítsek. Számomra ezeknek versbe öntése egyrészt megnyugvást jelent, másrészt később a műveket elővéve és újból elolvasva könnyen fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezen kívül a tájversek is közel állnak hozzám, hiszen akár egy őszi kép, vagy egy borongós téli nap is képes érzelmeket előhívni. Innen is köszönöm a családomnak, barátaimnak és tanáraimnak a bíztatást és a támogatást, valamint az Irodalmi Rádió szerkesztőségének, hogy tagja lehetek az alkotó közösségnek, és remélem, hogy a verseim elnyerik az olvasók tetszését!