Tintaceruza: Vízben oldódó belű ceruza, mely nedves, vagy utólagosan megnedvesített felületen olyan maradandó nyomot hagy, mint a tinta.
Az általános iskolát, mivel novemberben születtem, hét éves koromban kezdtem el a nagy többséggel ellentétben, akik hat évesek voltak, amikor először ültek be az iskolapadba.
Akkoriban, a nyár közeledtével, amikor a nappalok már elég melegek voltak, vagy szeptemberben, a tanév megkezdését követően, amikor az idő még kellően meleg maradt, mezítláb jártunk be az iskolába. A tanterem fapadlóját olajozták, és a meztelen lábunk a ráragadt portól és olajtól egy természetes védőréteget kapott, ami úgy festett, mintha csizmát viseltünk volna.
Az írást először csak ceruzával kezdtük tanulni és csak később tértünk át a tollal és tintával való írásra. A tinta kis üvegben volt és mártogatós tollal írtunk. A tintát üvegben árulták azok a boltok, ahol iskolai taneszközöket is tartottak. A tintát még tartalmazó tintásüvegeket kezdetben a tanítás végeztével nekünk tanulóknak kellett hazavinni, majd másnap magunkkal hozni. Ez a megoldás sok baleset forrása lett. Mi gyerekek, alig vártuk, hogy kiszabadulhassunk az iskolából. Amikor végre elhagytuk az iskola épületét önfeledt ugrálásba törtünk ki, máskor fogócskát játszottunk, csupa olyan tevékenységet, melynek lételeme volt a nagyfokú mozgás. Ezt a túlmozgásos tevékenységet a tintásüvegek sínylették meg leginkább, no meg tartamuk a folyékony tinta. Hol az üveg tört el, és a benne levő tinta szerte szét folyt, nyomában bepiszkítva ruhánk azon részét, amit a kiömlő tinta elért., hol csupán az üveg tartalma, folyt ki, az eredmény mindkét esetben hasonló volt. A megnövekedett számú ilyen típusú balesetek miatt aztán megszűnt a tintásüvegek hazavitele. Ekkor került bevezetésre az a rendszert, hogy a tintásüvegeket az osztályteremben lévő osztályszekrénybe tárolták és órán, csak akkor vették elő, ha szükség volt rájuk. Azért azt el kell mondani, hogy baleseteket e módszer alkalmazásával sem sikerült megszüntetni.
Az írásra alkalmas eszköz az írótoll két részből ált a tollszárból, amely általában fából készült és a tollszemből. A tollszemet, egy fémből készült kis hegyes író alkalmatosságot a tollhegy végére kellett passzintani. Amikor ez megtörtént. Akkor kezdődhetett meg az írás. toll mellett ceruzát azért továbbra is használtuk, és olykor a tintaceruza is használatos volt a ceruza és toll mellett.
A tintaceruza különösen megmaradt az emlékezetemben egy nevezetes „baleset”, kapcsán. Harmadikos, vagy negyedikes lehettem, amikor ez az eset történt. Akkoriban olyan sok iskolaköteles korú gyerek volt, hogy hetenként váltakozva hol délelőtt hol délután jártunk iskolába.
Ezen a bizonyos napon délután kellett iskolába mennem. Ez a nap egy hétfői nap volt. Ehhez tudni kell, hogy nálunk hétfőként, délelőtt került sor a szennyesruha mosására. Egy hónapban egyszer egy úgynevezett “Nagymosást” tartottunk.
A név, hogy “Nagymosás” egy nagyon komoly tartalommal bíró szó, fogalom volt, még kiejtése is tiszteletet parancsolt. Egyszerre jelentett egy fáradtságos többóráig tartó összetett munkafolyamatot, egy rítust, és valami magasröptű feladatot is. E fogalomba beleértve a munka elvégzéséhez szükséges szellemi erő és elszántság biztosítását, szellemi energiák koncentrálását melyek szintén szükségesek voltak a munka eredményes elvégzéséhez.
A nagymosás több egymásra épülő részfeladatot is jelentett. Ennek első állomása volt a tűzhely tüzelővel való megtöltése, azaz a tűzhelyet népies nevén a “Sparheltet” megfelelő állapotba kellet hozni, hogy képes legyen melegét átadni, a rá helyezett mosófazékban lévő viznek, és azt csaknem forráspontig felmelegíteni. A mosáshoz ugyanis szükség volt elegendő menyiségű és magas hőmérsékletű vízre. Először is ehhez egy nagy, ötven literes mosófazekat kellett vízzel megtölteni. A melegítendő vizet az udvaron lévő kerekes kútból kellett felhúzni, melyet kézzel vödörrel vittünk a konyhába, a mosás színhelyére. A vízzel teli mosófazék ezután felkerült a tűzhelyre melegítés céljából. Ezek a fehér színű nagy darabok különleges kezelést, főzést is igényeltek., tehát belekerültek a mosófazékba bizonyos mennyiségű mosópor hozzáadásával egyetemben, és ahogy a fazékban lévő víz hőmérséklete emelkedett, a kosz, piszok nagy része fokozatosan el lett belőlük távolítva, szabályosa ki lett főzve belőlük. A színes ruhák ilyen előkezelést, főzést nem igényeltek. Mosásuk jóval egyszerűbb volt.
Miután a fehér nagy darabok kifőzése megtörtént ezt követte a csak most sorrakerülő, tulajdonképpeni mosásuk. Ez volt maga a szűkebb értelemben vett mosási folyamat, amely mosóteknőben és kézzel történt. A mosóvízbe itt is megfelelő mennyiségű mosóport kevertek és megkezdődhetett ta gyúrás, mosás részben kézzel, részben mosókefével végezve.
Miután a mosóporral kevert lúgos vízzel megtörtént a mosás az elhasznált piszkos vizet a teknőből el kellet távolítani, majd utána a teknő egyharmadáig újra tiszta hideg vízzel fel kellett tölteni. Ekkor került sorra a következő fázisú munkafolyamatra Ez volt az öblítés. E folyamatban a fő cél a kimosott ruhákban még jelen levő lúgos víz eltávolítása volt. A színes ruhadaraboknál ez volt az utolsó feladat, ezt már csak a vízkiszorítás és teregetés, szárítás volt. Elenben a fehérdaraboknál ezt még megelőzte egy melegvizes öblítés, bizonyos ruhadaraboknál például ingek nyakainál keményítőt tartalmazó lében való átmosás a folyamat neve keményítés.
Látható tehát, hogy akkoriban a nagymosás folyamata nehéz, hosszadalma , fárasztó, mondhatni valóságos rabszolgamunka volt.
Ezen a bizonyos napon délelőtt éppen nagymosás volt, ami délre elkészült, a nagy fehér ágyneműhuzatok már kint lengtek a szárítóköteleken. Dél felé nekem is készülni kellett az iskolába menésre és be kellett készíteni az aznapra szükséges füzeteket, könyveket, tanszereket. E napra többek között tintaceruzát is kellett vinni, igy megkerestem a tintaceruzám, de mielőtt betettem volna a táskámba kimentem az udvarra, hogy meghegyezzem a kitompult ceruzát.Egy késsel történt a hegyezés, a leválasztott forgácsdarabkák a földre hullottak le, de figyelmetlenül választottam meg a művelet helyszínét, a lengedező kimosott ,kifehérített és száradó ágyhuzatok közelébe történt mindez és nem vettem észre, hogy a tintaceruza forgácsok nem csupán a földre hullottak, hanem bőven jutott belőlük a fehér ágyhuzatokra is .Amint a forgácsdarabkák elérték és érintkezésbe léptek a még félig vizes ágyhuzatok felületével, nagy tintafoltok képződtek rajtuk, melyek lassan, méltóságteljesen csurogtak le végig, éles kontraszt formálva, az ágyhuzatok hófehér színével.Odalett az egész, aznapi fárasztó munka eredménye és újra kellett kezdeni az egészet.
Amikor anyám meglátta, hogy mit műveltem, hirtelen elborult az elméje és haragos fúriává vált. Kiabálva, rikácsolva rontott felém, én meg értetlenül és félve néztem őt és azt gondoltam, hogy most azonnal itt fog agyoncsapni. Az eddigi kedves, gondoskodó anya egyszeriben eltorzult arcú, félelmetes lénnyé változott, ami számomra egy gyökeres választópontot jelentett a hozzá fűzött viszonyomban. Ez volt az a pont, amikor megértettem, hogy még a saját szülőanyám is válhat nekem ártható, rosszat akaró lénnyé. És a következő pillanatban egy nagy üldözéses futás kezdődött el kettőnk között a kertben, én elöl kétségbeesve menekülve, ő utánam kifordulva magából. Az addig gyávának, ügyetlennek tartott gyerek, mint én voltam, amikor az utcai kerítést elértem, egy pillanatot sem tétovázva egyetlen ugrással a kerítés tetején teremtem és egy másik ugrással máris a kerítés másik oldalán, az utcán landoltam, hogy itt folytassam „életmentö” futásom.
Jó időbe telt, míg visszamerészkedtem, lélekben felkészülve, hogy a megérdemelt büntetést előbb- vagy utóbb úgy sem kerülhettem el, essünk hát túl rajta inkább előbb, mint utóbb. Addigra anyám dühe jórészt elmúlt, amikor megpillantott, ismét a régi, megszokott anyám nézett rám vissza, arcán fájdalmas kifejezés tükröződött, lévén, hogy az egész nagymosást most előlről kell kezdenie. Arcát, rajta a kifejezést sohasem fogom elfelejteni, abban a világ összes fájdalma, Krisztusnak a keresztfán elszenvedett fájdalma nézett vissza rám, immár minden haragtól megszabadulva, letisztulva. Vonásait valami különös fény világította meg. Tekintetéből, egész lényét átható, fájdalommal párosult belső erő, a megbocsátás kegyelme áradt, és vont feje köré fénylő glóriát.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Hát, ami azt illeti, sok hasonlóság lelhető fel a saját gyerekkori élményeim vonatkozásában, de eltérések is akadnak bőven. Én is évvesztes voltam, mivel október 31-én születtem. Legalább volt gyerekkorom, ahogy a szüleim mondták, de az megmaradt egészen a férjhez menésig is, mert a szüleim, különösen az édesanyám, amíg csak élt, mindig szeretett bennünket (engem és a testvérem), de hűséges felesége volt a férjének, akit 21 évvel élt túl, de az özvegységet is méltósággal viselte. A ceruza, a tollszár és a tinta, valamint a padló egyezik, viszont a tintát nekünk soha sem kellett hazavinnünk és a tintatartóba se mi töltöttük. Ami pedig a mosást illeti, az is hasonlóan zajlott, annyi különbséggel, hogy édesanyánk gyakrabban mosott és az utcában levő kútról kellett felhúznia a vizet. Soha nem jártam mezitláb az iskolába, de otthon az udvaron, kertben szívesen vettem le a szandált a lábamról. Édesanyám sem velünk, sem mással nem kiabált. Jó természetének köszönhetően mindig türelmes és megértő volt, pedig hát, mi is voltunk gyerekek és sok hülyeséget csináltunk. Az is különbség, hogy én soha sem szaladtam el, mindig vállaltam a felelősséget a tetteimért. Apu tudta elveszíteni a türelmét, olyankor az öcsém szaladt el, én pedig ott álltam előtte és az mondtam, hogy nyugodtan agyon is üthetsz. Persze ez – lévén, hogy még most is élek – soha nem következett be, de az első dűh mégis engem ért, a lecsillapodás jutott az öcsémnek, akiből remek, szorgalmas, megbízható felnőtt lett. Tehát semmit sem számít, hogy mit vállalt gyerekkorában és mit nem. Mind gyereknek, mind férjnek, mind apának és nagypapának, valamint testvérnek egyaránt kiváló, jobbat nem is kaphattam volna.
Ami azt illeti én három gyerekre mostam és főztem a textil pelenkákat, bár akkor már az udvaron volt a vezetékes víz, amit azért csak be kellett hozni, megmelegíteni, stb. Tehát még az én fiatal asszony éveim is azzal teltek, hogy naponta mostam, nem is szerettem összegyűjteni a ruhákat, akkor sem, amikor már nem kellett pelenka, mert nem volt olyan sok, hogy ezt megtehettem volna.
Érdeklődéssel és szeretettel olvastam írásod.
Rita