Az 1950–60-as években, amikor gyermekéveimet éltem nem volt még ritka a gyerekek testi fenyítése. Egy akkoriban ismert mondás is úgy szólt, hogy: ”Egy jólirányzott pofon nem árthat senkinek, de sok mindent meg tud oldani”.
Amennyire visszaemlékszem, én szófogadó, jó gyerek voltam. Annyira azért mégsem voltam hibátlan, hogy fejmosást sem kaptam volna. Sőt egy esetben alapos verést is kaphattam volna úgy 10-11 éves koromban, ha nem lettem volna elég fürge és nem futottam volna el anyám haragja elől. Egyébként e konkrét esetben, ha nem is a verést, de a büntetést megérdemeltem volna, de végül ez is elmaradt, hogy miért az már egy másik történet.
Az első komolyabb fejmosást, viszont amire ma is emlékszem öt éves koromban kaptam, melyet büntetés is követett. A történetnek az a furcsasága, hogy a büntetést kiváltó okra, a csínytevésre valójában nem is emlékszem, de ennek nincs is jelentősége. A következmények, a fenyítés, a büntetés viszont annál jobban megmaradt az emlékezetemben.
A tett elkövetése után, ma is előttem van anyám haragos arca, szavai most is a fülemben csengenek:
— Megállj csak gyerek, este beszélek apáddal, lesz majd neked nemulass!
Apám akkor Pesten dolgozott, mint a legtöbb ember a faluból, munkába menet-jövet, ő is vonattal ingázott a falu, ahol laktunk és a budapesti munkahely között.
Aznap már délután azt lestem, mikor látom a közeli vasútállomás irányából az éppen kiinduló mozdony hol szürke, hol fekete füstjét, a tömzsi, koromtól feketéllő kéményből magasba szállni, őelyet a mozdony sistergő hangja követett, ahogy induláskor fokozatosan kiengedte az elhasználódott fáradt gőzt. Amikor már a kerekek egyenletes, tompa zaját is hallottam, ez azt jelentette, hogy a vonat már utcánk előtt is elhaladt és ha elég fürge voltam és kiszaladtam az utca elejére még láthattam a tovagördülő kocsikat. Ekkor még láttam az ablakokból kinyújtott és integető kezeket is, azok kezeit, akik még akkor sem tudtak elszakadni az állomáson maradt szeretetteiktől, amikor a vonat már jócskán eltávolodott.
Mivel még elég kicsi voltam, az órát még nem ismertem, söt azt sem tudtam pontosan apám melyik vonattal érkezhet, így minden egyes vonat hangjára szívem heves kalapálásba kezdett, félve attól a bizonyos „ne mulass”-tól, mely szó tartalmát nem is értettem pontosan, de azt gyanítottam, hogy rám nézve valami nagy büntetést takarhat.
Már tőbb vonat is elment, az óra is jócskán .előrehaladt, a nap immár lement. és már az est kopogott a meg nem álló, egyre csak folyamatosan múló idő ajtaján. Én meg egyre türelmetlenebb lettem és lestem az ajtót, vártam, hogy apám mikor toppan be, mert szinte már vártam a büntetést.
Nagy nehezen, de a várva várt pillanat is egyszer elérkezett. Apám nem tudván az esetről derüs arccal nyitott be, de amint meglátta, hogy négy szempár szegeződik rá, azon nyomban megértette, hogy valami történt és most fontos dolgokról fog majd itt hallani.
Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna, anyám karon fogta, és a szomszéd szobába vonta őt. Én ottmaradtam , mozdulatlanul állva ugyanazon a helyen, hallgatózni nem mertem, de füleim nagyra nyújtva próbáltam elkapni a szomszéd szobából kiszűrődő hangokat, de az értelmetlen hangfoszlányokon kívűl más egyebet nem tudtam elkapni.
Nagysokára, ami számomra végtelen várakozásnak tűnt, megnyilt az ajtó, és egymás mellett belépett anyám és apám, mindketten elkomorodott arccal és nyilvánvaló eltökéltséggel, hogy az engedetlen tettet szigorú büntetés kirovásával kell megbüntetni, melynek itt és most ők a végrehajtói.
Az súlyos ítélet kemény szavai topán csengtek anyám szájából.:
—Fiam engedetlen voltál velünk, szüleiddel szemben. Vétkeztél, melyet méltó büntetés fog követni, de előtte bocsánatkéréssel tartozol nekünk, gondviselő szüleidnek.
E szavakat hallva némileg megkönnyebbültem, de csak félig-meddig, mert anyám ékesszólásában elfelejtette pontosan nevén nevezni a bűntetés mikéntjét. Amig anyám beszélt, apám lehorgasztott fővel, mégis éreztetve azonos véleményét szótlanul állt mellette, majd amikor az „itélethírdetés „ elhangzott , felemelte fejét, és esdeklő tekintetemet látva a pontos ítéletet ő mondta ki.
— Fiam, büntetésképpen el kell hagynod a szülői házat, vagyis világgá kell menned!
E szavakat hallva, megdermedtem, és nagyon megsajnálltam magam, hogy ilyen rideg sors vár majd rám, itt kell majd hagynom, gondoltam magamban, és itt nem is annyira a szüleimet, hanem elsősorban a sok kedves játékaim elhagyását értettem. Az ítéletet elfogadtam, nem is nagyon tehettem mást. Még mielőtt sor került volna az ítélet végrehajtására, egyenként bocsánatot kértem szüleimtől, majd őszinte fogadalmat tettem arra, hogy a jövőben hasonló rossztetteket nem követek el. Ezt követően először anyám, majd utána apám megbocsátó szavai hangoztak el és vártam, hogy az elűzetésem milyen gyakorlati formában fog megtörténni.
Erre nem kellett sokáig várni, mert néhány perc után anyám jelent meg a szobában, karjai közt az én nagydunyhámat ölelve. Odalépett hozzám, s a dunyhát egy kötéllel a hátamra erősítette, majd felém fordulva közölte:
-Na, most már készen vagy, világgá mehetsz! és ahogy kimondta ezeket a szavakat két könnycsepp gördült ki a szeméből, ami számomra egy lehetséges kegyelem fénysugarát villantotta volna fel, de én épp ellenkezőleg merev tekintettel és szilárd elhatározással vettem hátamra a dunyhát, ami ugyan nem volt nehéz, de egy kisgyerek számára gondot okozott.
Mindezek után, felemelt fejjel,felszegett állal, különösebb búcsúzás nélkül, szüleim kissé meglepett tekintetétől kisérve, kiléptem a házból, majd keresztülhaladva az udvaron, és kilépve a bejárati ajtón egyenesen megindultam felfelé az utcán, anélkül, hogy visszanéztem volna.
És valóban, én azzal az eltökélt szándékkal indultam meg, hogy világgá megyek, nem sajnáltam magam, könnyet nem ejtettem anyámmal ellentétben. E szándékomban az sem rendített meg, hogy közben teljesen beesteledett, csak mentem tovább eltökélten, félelmemet is legyőzve.
Sokáig azonban nem tudtam elérni, mert egyszerre azt vettem észre, hogy apám jelent meg az oldalamon, kerékpáron követett idáig, amikor mellém ért megállított, leszállt a járműről, és halkan csak azt mondta felém.
— Jól van fiam, állj meg és fordulj vissza! Úgy döntöttünk anyáddal, hogy most az egyszer még nem kell teljesítened a kírótt büntetés végrehajtását, nem kell világgá menned!
Megvallom, apám szavait hallván, megkönnyebbülést éreztem magamban, de ugyanakkor valami csalódás is keveredett ebbe az érzésbe. Ugyan édes volt a megbocsátás, de egyidejűleg elvesztettem valamit, a nagy kaland, a Világ felfedezésének kínálkozó lehetősége is ekkor hiúsult meg számomra.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
12 Responses
Kedves Tonió!
Számomra megrendítő volt ez az írás. Soha nem mondtam a gyerekeimnek olyant, amit ne gondoltam volna komolyan, márpedig, hogy elűzzek egy kiskorú gyermeket, azt nem tettem volna meg. El se osontam előlük, felvállaltam, hogy nehéz lesz elfogadniuk, ha valahová el kell mennem, de inkább akkor sírjanak, amikor vígasztalni tudom őket, mint hogy becsapva, megcsalva érezzék magukat. Mindig elmondtam, hogy vissza fogok jönni, mert szeretem őket, de dolgom van, most mégis el kell mennem. Nem volt apa, de ha lett volna, se hárítottam volna rá a büntetés terhét. Nem éreztem, hogy büntetni kellene őket, szófogadó, jó gyerekek voltak. Ha mégis valami bajom volt, azt velük beszéltem meg, nem hárítottam másra. Talán ez volt az egyedüllét egyetlen előnye. Ők voltak a mindeneim, az életem értelme. Mindenkinél jobban szerettem őket. Soha, még viccből se mondtam, hogy menjenek el, viszont, mikor elérkezett az idő, mert felnőttek, negházasodtak elengedtem őket azzal, hogy az ajtó számukra mindig nyitva áll.
Szerintem egy öt éves kisgyermekkel nem szabad ilyet csinálni.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Igazad van, elfogadom, hogy egy kisgyerekel nem kellett volna így viselkedni, de egyben vitatkozom is. Ez a dolog , amikor megtörtént régen volt. Más idők, más szokások, más nevelési módszerek.Ebben az időben olyan módszerek, cselekedetek, melyek ma már elfogadhatatlanok, akor elfogadhatók, követhetők voltak.
És alkalmazták is őket.A szomszéd gyerekeket például ha valami csínyt elkövetek, hol sarokba álítotak, hol kukoricára térdepelteték őket, sőt nadrágszíjal verték is őket. Akkoriban nem hogy nem bünteték az ilyen „nevelési módszerek” alkalmazását, de még meg sem szólták. De mégegyszer én sem tartom helyesnek az ilyen módszert.
Szeretettel : Tonió
Kedves Tonió!
Igen, tudom, hiszen én is abban a korban éltem. Mi is kaptunk büntetést, ha rosszak voltunk, de nem vertek szíjjal bennünket és kukorica se volt, viszont az érzelmi büntetés jobban tud fájni és nagyobb sérülést tud okozni, mint ha például nem mehet a gyerek játszani a pajtásaival, nem nézheti meg a maci mesét, nem kap édességet, esetleg a fenekére ütnek, nem úgy, hogy meglátszódjon a helye, csak annyira, hogy érezze, hogy helytelen volt, amit tett, de például az arcul ütés az már megalázó. Nem a műved minősítettem, tudom, hogy azt reálisan és jól írtad meg, de ezt, hogy menjen el a háztól, nagyon szeretetlennek tartottam. Amilyen érzékeny gyerek voltam, el is mentem volna. Sokkal jobban fájt volna, mint ha teszem fel kézzel ráütnek a fenekemre. Ha akkor visszahoznak, akkor elmentem volna máskor. Nagyon fanatikus tudtam/tudok lenni. Engem nem lehet büntetlenül elküldeni, mert komolyan veszem.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Azt írod:”menjen el a háztól nagyon szeretetlenek tartom”.Ez azért nem volt szeretetlen, mert amikor ezt anyám kimodta két könnycsep jelent meg a szemében.Ő szeretett, de a csínytevést valamiképen emlékezetesé kellett tennio a kisgyerekkel, hogy legközelebb ezt ne csinálja.E Rossz eszközt, rossz fajta büntetést alkalmazot, de azért szeretet volt benne.Ami szeretetlen volt a nadrágszíjal való verés, kuko ricán té rdepeltetés.
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Lehet, hogy nagyon ítélkezőnek tünt a hozzászólásom, valójában az is volt, pedig nincs jogom megítélni senkit sem és nem kellene minősítenem az írásokban lévő személyeket, hanem csupán magát az alkotást értékelnem. Helytelen a hozzáállásom, mely abból adódik, hogy nagy a beleélő képességem – az úgynevezett empátiám – mely ez esetben nem a asszonnyal, hanem a kiszolgáltatott gyerekkel szemben működött. Egyszerűen ilyen a természetem, mindig a mellé állok (kéretlenül is), akit bántanak, kihasználnak, elnyomnak, visszaélnek a helyzetével, stb.) Nem vagyok sem ügyvéd, sem ügyész, de már rég nem képviselem a munkahelyemen sem a dolgozók érdekeit. Nekem kell változtatnom, jobban átgondolnom, hogy mit írok, nem az érzéseim azonnal kiadni magamból. Nyilván én is elkövetettem akárcsak a gyereknevelés során is sok olyan dolgot, amely megítélhető, elítélhető lenne, sőt nem egyet így utólag már én is meglátok belőlük. Lényeg az, hogy szépen átgondolt, valóságból merített témát hoztál és az külön jó, hogy a gyermek érezte, mert érezhette is az édesanyja szeretetét, aki első kétségbeesésében nem talált jobb módszert a büntetésre, ami talán neki jobban fájt, mint a gyermekének. Elnézést kérek, ha soraim bántóak voltak, melyek alapján ráadásul az jött le, hogy én különb voltam, ami nem fedi a valóságot. Másképp, de én is sok mindennel ártottam, mind a gyerekeimnek, mind a szüleimnek, mind pedig a körülöttem élő embereknek és ártok továbbra is a meggondolatlan megnyilvánulásaimmal.
Szeretettel: Rita
Ke dves Rita!
Köszönöm, hogy elismerted, felismerted, hogy kisé elfogult véleményt írtál először az anyáról(anyámró).Nagyon jó elemzést adtál arról ezt a hibát miért követhetted el .
Viszont a végén már-már önostorozásba mész át.Ezt azért nem kel tenned!
Szer etettel
Tonió
Kedves Tonió!
Nem tartom tökéletesnek magam és ha észreveszem, hogy túlléptem egy határt, akkor igenis megkövetem azt, akivel ezt tettem. Ez a minimum részemről. Az önostorozás pedig rám fér, mert nem tanulok a hibáimból, képes vagyok azokat újra és újra elkövetni.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Kevesen lennének, akik ilyen tartalmú hozzászólást írták volna!
Ha még eddig nem tudtad, most tudd meg: tisztellek, becsüllek, fejemet meghajtom előtted!
Szeretettel
Tonió
Kedves Rita!
Kevesen lennének, akik ilyen tartalmú hozzászólást írták volna!
Ha még eddig nem tudtad, most tudd meg: tisztellek, becsüllek, fejemet meghajtom előtted!
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Nem tudom, hogy miért nem tudom beemelni a hozzászólásod, de szerintem semmiféle tiszteletet és kalapemelést nem érdemlek.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Még ezt is elrontottam, de lényeg az, hogy fejhajtást meg pláne nem érdemlek meg. Olyan vagyok, mint az otthon maradt fiú a Tékozló fiú történetében, aki elítéli az öccsét, de nem veszi észre, hogy ő maga mennyire szeretetlen, hogy nem tud őszintén örülni annak, hogy a testvére hazajött, nem bánta volna, ha elpusztul. Hiába kéri az atya, akinek mindkét fia fontos, nem akar ünnepelni, mert nincs a szívében szeretet. Semmivel sem különb, mint az öccse volt. Kezdeten én voltam a tékozló fiú, aki követelte a jussát – ami eleve nem is járt volna nekem – majd eltékozoltam mindent, miután ezt beláttam és megbántam, béresnek is beszegődtem volna az atyai házba, mert kimondtam, hogy nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz! Az Atya kegyelme azonban ilyen, nem tart vissza senkit, de visszavár. Aztán az ember képes arra, hogy a nagyobb fiú szerepét vegye át, aki ítélkező, elfeledve, hogy mennyi minden bocsátatott meg neki. Jó belátni a tévedéseink, meglátni a bűneink és azokért bocsánatot kérni. Ez az édesanya ezerszer különb lehetett tőlem, aki nem tudtam biztosítani a gyermekeim számára az apát, mert a saját önérzetem fontosabb volt, miközben hittem, hogy különb vagyok a férjemnél, hiszen nem én hagytam el a gyermekeim, Botladozunk, tévedünk és hibázunk, gyarló emberek vagyunk.
Semmivel sem vagyok különb a deákné vásznánál.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Ezek szerint Neked volt lehetőséget beemelni. Ez se értettem, ezért próbáltam bemásolni a hozzászólásod. Mindegy, a lényeget úgy is láttad és láttam.
Szeretettel: Rita