A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit – na nem túlzottan – piszkos is. Nem volt tartása, szinte besüppedt az ülésbe, miközben részben lelógott arról, mint egy szárnyaszegett madár – gondoltam. Nem sokáig elmélkedhettem róla, mert a következő megállónál megtelt a villamos. A nagy lökdösődésben majdnem az ölembe esett egy idős férfi, aki csak a botjába tudott kapaszkodni, ami jelen esetben kevésnek bizonyult. Lehetőségeim szűk keretei között próbáltam tájékozódni, de úgy tűnt, hogy senkinek sem akaródzik átadni a helyét. Végül is érthető, hiszen többnyire fiatalok ültek, akik az iskolából utaztak haza és evidens, hogy a tanulástól kimerülve, ám de egy botos öregúrnál mégiscsak fürgébben sikerült nekik elfoglalniuk azt a néhány helyet, ami még a felszállásuk előtt szabad volt. Készülniük kellett a holnapi napra, nyilván azért pörgött ujjaik alatt az okos és minden bizonnyal arról hallgatták a fej/fülhallgatón keresztül a matek óra anyagát is, amibe annyira belemélyedtek, hogy se láttak, se hallottak.

Azt a pár megállót majd csak kibírom – biztattam magam, miközben felálltam és átadtam a helyem az úriembernek.

Megérkeztünk a végállomásra. Az egyik fejhallgatós fiú felkapta a kopottas, viseltes és talán egy kicsit piszkos háti táskáját a vele szemben elhelyezkedő ülésről és mint aki jól végezte dolgát, elsőként szállt le a villamosról.