Kereszt a 56 út kő szélén
Egyed-Husti Boglárka írása
Hirtelen villanó fényeket látok magam körül. Először próbálok pislogni, de érzem a karom, testem és minden más testrészem elernyedt, mintha nem is mozogna. Próbálok még egyszer kacsintani, vagy valami más. Aztán mintha valami nedvességet éreznék magam körül.
Bepisiltem.
Aztán nem látok más csak szilánkokat, mindenhol. Meg vért. Sokat.
A tükröt keresem, de nem találom.
Próbálom a kezemet kiszabadítani, de érzem valami visszafog.
A biztonsági ülés és a zsák. Aztán hallom, hogy egyre erősebb a fény és a zaj, Egy férfit látok. Azt hiszem egy férfi az. A kezébe valami csákó féle van. Próbálok összpontosítani. Mi történt? Próbálok vissza emlékezni, de csak kavarodnak a gondolatok. Fáj a fejem. Biztosra veszem, hogy vérzem csak még nem tudom hol.
Az arcom. Látnom kell az arcom.
Aztán egy másik sokkal erősebb zajt hallok és hirtelen elsötétül minden.
Aztán ismét hangokat hallok. Mintha beszélne valaki egy másik emberhez, de még mindig fáj a fejem. Sajog, nagyon fáj. Miért nem emlékszem, Hol vagyok?
Kicsit később valaki ismét bejön, mintha fehér ruhába lenne. Halkan leül mellém. Mintha levenne valamit az arcomról.
Aztán óvatosan a számhoz emel vizet és én végre iszom, igaz lassan, de iszom. Aztán ismét elsötétül minden.
Mikor ismét felkellek még mindig ott vagyok abban az ágy szerű valamiben és végre megtudom, hogy ez egy kórház és hogy balesetet szenvedtem és majdnem meghaltam, de most már jó helyen vagyok.
Ezt még értem, de hogy kerültem ide? Ki vagyok? mi történt?
Amnézia mondják, gyakran előfordul sokkos állapot idézi elő. Nyugodjak meg majd szépen minden visszatér. Csak idő kérdése.
Ismét elalszom, azt hiszem álmodok is.
Álmomba egy buliban vagyok. Hangos zene szól, vidámak az emberek. Mindenki beszélget, nevet vagy táncol. Mintha én is ott lennék mégis kívülről nézem magam. Kicsit homályosan látok valakit mellettem. Olyan, mintha egy srác lenne. Ő ki? Gondolkozz!
Felkelek. Egy nagyon kedves nő végre kisegít az ágyból és tudok egy kicsit sétálni. Bár ezt inkább sétának nem nevezném, de kiülök egy kicsit a padra. Itt egyedül lehetek a saját emlék foszlányaimmal. Néha előjön egy villanó buli fény, zene, nevetés, társaság. Egyre többszőr látom a srác arcát is. A szemét, a haját, aztán a hangját is hallom. Mintha beszélne hozzám. De nem értem mit mond.
Telnek a napok és egyik nap egy tükröt hoznak be. Végre meglátom a saját arcomat, majd amilyen gyorsan látni akartam olyan gyorsan teszem vissza a tükröt az asztalra. Akárkit is látok benne az biztos nem én vagyok. Egy nőt látok, felpüffedt arccal, horzsolásokkal, fekete karikákkal. A sebeimet látom és még mindig nem tudom ki vagyok.
Bár testileg gyorsan gyógyulok egyre több a vissza visszatérő álmom és riadtan ébredek fel belőle, néha üvöltve sírok, miért nem emlékszem? Mi történt velem? Ki volt az a srác? Hogy hívnak?
Azután amikor a padon ültem hirtelen megláttam a cikket a szomszédom újságjában, megengedte, hogy megnéztem és bevillant.
Olyan volt, mint egy áramütés, ment végig a testemen. És nem tudtam feltartóztatni. Elindultak az emlékek, cikáztak és a végén ömlött ki a könny a szemim sarkából.
A cikkben ez állt: „Egy fiatal pár súlyos autósbalesetet szenvedett az 56 útnál. A sofőr a helyszínen életét vesztette. A sofőr mellett ülő másik utast a helyszínre érkező tűzoltók vágták ki a gépkocsiból. Boncolás során megállapítást nyert, hogy a sofőr vérében alkohol volt”.
Ő volt a srác az álmaimban, a kedvesem. Valóban ivott, ahogy én is. Hiszen ünnepeltünk. Akkor jegyzett el. Nem ittunk sokat. Csak ünnepeltünk. A barátainkkal. Aztán beültünk a kocsiba. Egymás kezét összefontunk a jegygyűrűnket fotóztuk le. Kéz a kézben-mondtuk és elindultunk.
Az autó hirtelen felborult, a párom próbálta irányítani, de nem volt ura a helyzetnek. Nekimentünk a fának majd az autó valahogy a fejére állt aztán vissza. Ő azonnal meghalt, én még próbáltam kiszabadítani magam, de aztán elájultam.
Most itt állok az 56 úton és egy keresztet állítok az út mellé. Hogy mindenki tudja, aki ismerte, vagy szerette, hogy ő itt halt meg.
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.