Ő volt a mindenem. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, Bill az életem része volt. Öt évvel utánam született. Már akkor tudtam, hogy ő a legfontosabb az életemben. Sokat játszottunk együtt a kertben. Mindketten jobban szerettünk a szabad ég alatt lenni. Amikor azonban jött a tél, akkor alig láttuk egymást. Én néha elmentem hozzá, de a szüleim nem engedték, hogy ő átjöjjön.
Bill szobája szürke volt és szerény. Az én szobám színes volt és meleg, tele a kedvenc dolgaimmal. Billnek és családjának a háza csak egy helyiségből állt, ezért mindent együtt csináltak, és a szobájukban ettek, mindig ugyanazt: kukoricát és mellé vizet ittak. Én sosem ehettem a szobámban, hiába rimánkodtam anyának.
Ahogy teltek az évek és iskolás lettem, Billel egyre kevesebb időt tudtam együtt tölteni. Nem éreztem jól magam a kortársaim között, ezért rengeteg alkalommal panaszkodtam Billnek, hogy mennyire hiányzik, és minden időt szeretnék vele tölteni. Ő figyelmesen hallgatott, és ahányszor sírni kezdtem, jött, hogy megvigasztaljon.
Egyik éjjel sikoltásra ébredtem, kinéztem, és apát láttam a kertben, kezében puskával. „Biztos csak a róka miatt” – gondoltam. Szóval visszafeküdtem, és elaludtam. Szörnyen furcsát álmodtam, amit reggelre elfelejtettem. Csupán az érzés maradt, hogy valami nincs rendben. Ezen morfondíroztam, miközben lassan eszegettem az anya által készített húsos szendvicsem. Reggeli után pedig iskolába indultam.
Csak ott jutott eszembe, hogy miről is álmodtam. Billről. Álmomban megjelent, és panaszosan sírva mesélte, hogy az évek alatt a családtagjai elhagyták. Egyre kevesebben voltak. Alig vártam, hogy végre hazamehessek. Meg akartam őt vigasztalni.
A kicsengő után rohantam haza, ahogyan csak a lábam bírta.
– Bill! Itthon vagyok, Bill! – kiáltottam, de nem érkezett válasz, és Bill nem volt sehol. Még a szobájába is benéztem, de nem találtam őt ott.
Bementem hát a házba, és aggódva mentem anyához.
– Anya! Anya! Nem találom Billt! – nyöszörögtem, miközben könnyek gyűltek a szememben. – Nem tudod, hogy hol van?
Anyám rám nézett, és megeresztett egy félmosolyt.
– Jaj, édesem, hisz tudod, hogy hol van.
Értetlenül néztem rá.
– Nem, nem tudom!
– Reggel találkoztál vele.
– Nem! Tegnap délután láttam utoljára!
Anya mosolya valahogy más lett. Már nem volt kedves.
Ekkor eszembe jutott apa.
És a puska.
És a szendvics.
És Bill.
Author: Erdős Viktória
Hiszem, hogy az írás – csak úgy mint bármelyik másik művészeti ág – alapvetően a sérült emberek nyelve. Személy szerint azért ragadok ceruzát, tollat, billentyűzetet, okostelefont és olykor írógépet, mert sokszor van bennem valami, ami kibeszéletlen, ami fáj, ami bosszant vagy éppen válaszokra vár. A történeteim abból táplálkoznak, amit már elég jól ismerek, vagy amihez kétségbeesetten szeretnék közelebb kerülni. Nem az életrajzommal szeretnék hatni, hanem azokkal a gondolatokkal, amelyek megragadnak az elmémben. Fő témám azon hétköznapi vagy történelmet befolyásoló katasztrófák és mulasztások, melyek kiváltó oka az emberi tényező. Írásaim lényege, hogy ne nyugalomba ringassák az olvasót, hanem tükröt tartsanak számára. Szembesíteni szeretnék: a tetteinknek súlya van, és a következményekkel előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie.
